Idén ugyan ímmel-ámmal vette kezdetét a hagyományok felmutatása, a szeszélyes időjárás miatt majdhogy lemondták a szervezők, ám végül — s épp a tudásukat és őseik mesterségét bemutatni akarók kérésére — nagy csinnadrattával, az uzoni Atlantis Fúvószenekar és mazsorettjei felvezetésével büszkén vonultak végig — méltán kivíva falustársaik tapsát — az aratócsapatok a faluvégi búzatáblához, sorakoztak fel a kijelölt, négyrendnyi széles sáv elé, elöl a kaszás, utána a kötélterítő, aztán a marokszedő, végül a kévekötő, s gyűrkőztek neki a néhányuk számára is új munkához, hiszen — bár a megmérkőző csapatok tagjai közt sok fiatal nem találtatott — sokuk még gyerekkorában sem látta, hogyan aratták régen a kenyérnekvalót. S ha meglátszott is néhol, hogy kévét először kötöttek, tizenhat kévéből kalangyát először raktak, azért mindannyian felettébb büszkén álltak ,,parcellájuk" végében, elővéve elemózsiás tarisznyájukból a túrót, hagymát, szalonnát, aratópálinkát, s körbekínálva a nagy eseményre szép számban összegyűlt kíváncsiakat, közöttük sok olyant is, ki épp arra járván, megállt a csodát — a csodálatos kétkezi munkát — nézni, s talán emlékezni is régmúlt téli estékre, a kályhában pattogó tűzre s a mesélő nagyapákra, kik szemléltető eszközként olykor kérges tenyerüket felmutatták. Ki meg nem az aratóversenyre ment, az minden bizonnyal a hét végén szakított időt magának a sportpályára kinézni, hol számtalan vetélkedőn mérték össze tudásuk kisebbek és nagyobbak, vagy csak úgy szórakozni, hiszen dologidő ide, dologidő oda, azért a deréknak is kell a pihenés, szellemnek a felüdülés.