Május elseje a munka ünnepe, amelyet immár rendszeresen szabadnappal ünnepelünk. Ha ez történetesen, mint idén, keddre esik, hozzácsapják a hétfőt is, azzal a felkiáltással, hogy majd bepótolják. Nem a magáncégeknél – ahol munka van, ott dolgozni kell –, hanem a hivatalokban, a tanügyben, egészségügyben újabb és újabb hosszú hétvégének örvendezhetnek a közalkalmazottak. Tájainkon még az egyházi ünnepekből is dupláznak, magyar húsvétkor – immár nagypéntekkel megtoldva – azért, mert az jár, ortodox húsvétkor pedig azért, mert máshol is így van. Pünkösdkor minden bizonnyal ugyanez ismétlődik.
Külön kaszttá válik szép lassan az állami alkalmazottak több mint kétmillió főre becsülhető tömege. Többségük fizetése messze felülmúlja a magáncégeknél gürcölőkét, az elvárás velük szemben – a munkaadó részről legalábbis – minimális. Nem lettek sem kedvesebbek, sem figyelmesebbek, segítőkészebbek a hivatalnokok, a tanárok közül, aki eddig jól végezte munkáját, nagyobb bérért is ugyanazt teszi, aki pedig csak felolvasta, lediktálta a leckét, esetleg unottan végigdarált valamit, az a több pénzért sem változik, változtat. Az elvárások, teljesítménykényszer nélküli fizetésnövelések – jó sok szabadnappal megspékelve – a minőségen nem javítottak, csak a társadalmi szakadékokat, ellentéteket mélyítették.
Az április végén beköszönt nyárba, a kisvakációvá bővült elmúlt napokban más téma hiányában azon csámcsogtak a hírtévék, hogy miképpen mulatnak az újgazdag aranyifjak: helikopterrel érkeznek az elit mamaiai vagy fővárosi szórakozóhelyekre, több ezer eurós ruhákban tündökölnek, óráik, ékszereik árából más autót vásárolhatna. Nyilvánvaló, ők nem a magán- vagy állami alkalmazottak gyermekei, sokkal inkább az elmúlt majd három évtized rablógazdálkodásából megtollasodottak csemetéi. A köztük és az erdő szélén miccset sütögető pórnép közötti kontraszt mégis hasonlít kicsit – arányokat és nagyságrendeket figyelembe véve – a közalkalmazottak és a magáncégek dolgozói közötti különbségre. Egyik rétegnek majdnem minden jár, a másik érje be a kevéssel.
Május elseje a munka ünnepe, a munkások által kivívott gazdasági és szociális vívmányokról hivatott megemlékezni. Tüntetésekkel, sztrájkokkal érték el a XIX. század végén, hogy nyolc órára csökkentsék a munkaidőt, ekkor harcolták ki a méltányosabb bérezést. Ma, a XXI. század Romániájában sokak számára egyik is, másik is álom. Az önmagát szociáldemokratának nevező legnagyobb kormánypárt mintha csak egyesekre figyelne, csak bizonyos kategóriák érdekeit képviselné. Másoknak maradt a szabadnap (legalább egy), a szép idő, s talán egy kis majális is hússütögetéssel, sörrel. Hisz mától újra visszazökkenünk a szürke, gondoktól terhes, politikai botrányoktól hangos hétköznapokba.