A Vöröskereszt megyeszékhelyi szervezetének udvarán valóban olyan jókedvű, felszabadult hangulat uralkodott, mint amit már korábban sugalltak meghívóikban a rendezvényüket népszerűsítő szervezők. Ugrálóvárral és csúszdával készültek, volt kézműves-tevékenység és pónilovaglás a gyermekeknek, s a közelben finom, ízletes harapnivalók, üstben rotyogó ebéd mindenkinek. Két és fél kör nem túl derűs lovaglás után gyermekünk úgy döntött, inkább a közeli légvárat próbálja ki, így pillanatok alatt megvált a cipőjétől, s máris iparkodott a magasra fújt, izgő-mozgó játszóalkalmatosságra. Segítsége is akadt, négy-öt fiatal önkéntes várta a kicsiket, akik nem csak arra figyeltek, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, de biztonságukra is ügyeltek, segítettek megmászni a mozgó lépcsőfokokat, és elkapták a magasból lecsúszó kicsiket az ugráló másik oldalán. Aggódni akkor kezdtem kissé, amikor kiderült, a légvárnál éppen szorgoskodó fiatalok mindannyian románul beszélnek a közel 3 éves fiunkhoz. Nem értette őket, így hangosan igyekeztem tolmácsolni, mit kell éppen tennie... Az önkéntesek közben kifogástalanul helytálltak, valódi partnerek voltak a játékban, mígnem arra lettem figyelmes, hogy a lányok egyike magyarul szólt a kicsikhez. Kissé törve beszélte a nyelvet, ennek ellenére ügyesen irányította, bátorította az ugráló, mászkáló aprónépet. Váratlan gesztusa megérintett, és jólesett néhány percre nyugodtan leülni a szemközti padra, csodálni kicsik és kamaszok békés együttlétét. Köszönet illeti utólag is a magas, haját hosszú copfban viselő lányt, hogy jóérzéssel, jó időben, mindenféle gátlás nélkül magyar nyelvre váltott. Az ő érdeme is, hogy derűsen távoztunk a családias rendezvényről, ahová nem véletlenszerűen tértünk be, hiszen tudtuk: minden, a Vöröskereszt által szervezett tevékenységekre felajánlott adományunkat nemes célra fordítják a szervezők.
A történet kapcsán fogalmazódott meg bennem: ha egy multikulturális környezetben, Sepsiszentgyörgyön egy tizenéves fiatal számára természetes, hogy adott helyzetben megszólaljon magyarul, akkor egy hasonló gesztus azoknak sem kellene, hogy például különösebb gondot okozzon, akik évtizedek óta itt élve, a román közösség képviselőinek tartják magukat. A mindenkori fölösleges feszültségkeltés helyett talán gyümölcsözőbb lenne arra összpontosítani, hogy a kölcsönös tisztelet jegyében egymást megismerve egymás nyelvét megtanuljuk. Mindannyiunk hasznára válna...