Folytatja: „Két szempontból is változott a helyzet. 2010-ben egy államcsőd szélén tántorgó országot vettünk át. Az első feladat ennek elkerülése volt, miközben megindult a nemzet közjogi egyesítése, az állampolgárság megadása minden magyarnak, bárhol él a világon. A kiindulópontunk az volt, hogy Magyarországnak pontosan azt kell csinálnia, mint Izraelnek. Minden zsidó, bárhol él a világon, biztos lehet abban, hogy van egy ország, ahová, ha veszélyben van, hazamehet.” Van egy állam tehát, amely ki fog állni mellettük. A mi esetünkben Magyarország ez. „Ezek a 2010-ben elindított folyamatok messze nem fejeződtek be 2014-re, azért folytattuk 2014 után a kormányzást. Ma más a helyzet. Olyan újabb kihívások vannak, melyek gyökeresen különböznek a 2010-esektől. Akkor a gazdasági válság volt az alapprobléma, ma az új kihívás a migráció. Eddig inkább a gazdasági szuverenitást kellett védeni, most az alkotmányos nemzeti szuveranitást.” A gondolatsor folytatódik: „2010-ben sem azért csináltunk unortodox gazdaságpolitikát, mert ehhez lett volna kedvünk, hanem belekényszerültünk. Később a migráció körüli konfliktusba is belekényszerültünk. Nem élvezzük a konfliktust. A brüsszeli propaganda azt mondja, hogy a migráció olyan, mint a természeti csapás, el kell fogadni, hogy a keresztény civilizáció véget ért, el kell fogadni a multikulturalizmust, ellene lehetetlen védekezni. Erre itt van a kis Magyarország, amely bebizonyítja, hogy nem így van!” Saját keresztény civilizációnk védelméhez jogunk van, a saját nemzetünk védelme kötelességünk. „A hagyományos keresztény tanítás azt mondja, hogy az elsődleges kötelességem a saját családom felé van, utána jön a nemzet és végül úgy általában az emberiség. Abból mindig tragédia volt, amikor ezeket a kötelezettségeket felcserélték.”
„Mi nem azért harcolunk, mert ez nekünk jól esik, hanem mert belekényszerítettek minket. Ugyanez a helyzet belpolitikailag: nem akarjuk, és nem is érdekünk a konfrontáció.” Ám ma Magyarországon az ellenzék nem partner a nemzeti minimumban való megegyezésre.
A Keresztény Értelmiségiek Szövetségében gondolkodva épp a napokban fejtegettem, hogy ma a Fidesz–KDNP pártszövetség képviseli azt a politikát, amely egy magyar keresztény értelmiségi számára elfogadható. A miniszterelnök a KÉSZ-szel kapcsolatban így nyilatkozott nemrég: „Örülök, hogy van még az országért, a magyar nemzetért aggódó értelmiség Magyarországon, aki hallatni meri a hangját.” A választások után elmondta azt is, hogy: most kell szerénynek lennünk!
A KÉSZ továbbra is egy, a pártoktól független keresztény értelmiségi civil szervezet, mely folyamatos jogának és kötelességének tekinti a jövőben is azt, hogy tükröt tartson a mindenkori hatalom számára, nézeteiről beszéljen, nyíltan megszólaljon, és közéleti üzeneteket fogalmazzon meg. Mert nincs fontosabb egy vezetés számára, mint élvezni egy gondolatébresztő, féltő, építő, keresztény erkölcsi iránytűként is felfogható baráti szó támogatását.
Itt tartunk tehát. Nem egyszerű az ország helyzete. És nem könnyű. De nem is reménytelen.