Elődeink valamikor, a kezdetek kezdetén nyitott teherautón meg gyalog indultak megkeresni a szóra váró embert. A jó tollú újságíró, Halász Anna  által harsány apostolnak nevezett igazgatójukat követve utat törtek a szó legszorosabb értelmében. Hihetetlen, de születésük után a kilencedik évben országos versenyen második, a hat magyar színház között elsők lettek a Reménnyel. A harsány apostol – Bokor Andor – tisztességgel teljesített, és átadta a szolgálatot Kováts Dezsőnek (színész, író, rendező), aki a megérdemelten csodált, tisztelt és szeretett marosvásárhelyi Székely Színházban Tompa mester jobb keze volt. Rá az a sors várt, hogy egy kiválóan teljesítő társulat működési és működtetési gyakorlatának ismeretében, a dacos serdülőkorba ért társulatot hivatásos színházként próbálja – nem kis megpróbáltatások árán, vállveregetések kíséretében – működtetni. Kováts Dezső is tisztességgel teljesített. Egyre jobban hiszem, hogy minden színháznak saját lelke van, amely moccanása pillanatától lépésről lépésre haladva együtt érik a társulattal. Váratlanul lepett meg, és féktelen jókedvvel, mindenkit átölelő nagy lelkével, határtalan munkabírásával, sorsának teljes átadásával vált színházunk részévé egy nő, Dukász Anna. „Olyan a színház, mint a szerelem”, hirdette meg harmadik igazgatónk az egyik legszebb, legeredetibb színházprogramot. És mi estéről estére a közönséggel való találkozás órájában mintha ugyanazt éreztük volna, mint az egymással való találkozás órájában a szerelmesek... Együtt vagyunk, de hogy mi fog történni, azt soha előre meg nem tudjuk. Titok a színház, akár a szerelem. Érett a színház. A lélek tette a dolgát...
Mire észrevettük, ott álltunk a férfikor küszöbén. Sorsfordító pillanat volt.
A férfinak bizonyítani kell. Önállóan. Saját lábán biztosan állva. Nem mindegy, hogy kinek az irányítása alá kerül ez a kézről kézre adott, nevelt, ápolt, óvott, sokat próbált, gyakran megalázott, lenézett, térdre bukott, állandóan változó összetételű, de lelkét féltve őrző, Európa legkisebb színházi városában született együttes.
A Gondviselő szereposztása telitalálat volt! Székely embert küldött. Konok embert. Megkerülhetetlen embert. Kilátástalan helyzetekben is kockázatokat vállalót. Kompromisszumokat is kötőt. De csak a becsületesség és tisztesség mércéjével elfogadhatót. A másságot is tolerálta, a neki ellentmondót is tisztelte, de elveit fel nem adta. Ha bántották, bosszút nem állt. Méltósággal tette a dolgát. Sok mindent elért okos, átgondolt, a székely ember humorba oltott bölcsességével megfogalmazott szavaival, következetesen véghezvitt cselekedeteivel. Szégyellem nagyon, hogy amikor átvette a társulatot, azt mondtam neki: a színház színes pokol, és ő ebben a különös világban civil marad. A negyedik igazgatónktól, Sylvester Lajostól ezért a felelőtlen elszólásért bocsánatot kértem. Megkésve. Jelképesen. Koporsója mellett, a színház előcsarnokában őt búcsúztava, hat évvel ezelőtt...
A „civil” ember igazgatása alatt (1973–1985), a közönség négy Sütő-bemutatón tapsolt (Csillag a máglyán, Káin és Ábel, A szúzai menyegző és a bemutató előtt háromszor is letiltott Pompás Gedeon), négy Tamási-bemutatón ünnepelt (Tündöklő Jeromos, Hegyi patak, Hullámzó vőlegény, Vitéz lélek), nézőink elé került Katona József Bánk bánja, Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéje, Illyés Gyula Dupla vagy semmije, Bródy Sándor A tanítónője, Páskándi Géza Apáczaija, a román színműirodalom jelentős alkotásai (Caragiale: Az elveszett levél, Farsang, Zűrzavaros éjszaka), a világ drámairodalmának jeles művei (Josef Heller: Megbombáztuk New Havent, Reginald Rose: Tizenkét dühös ember), a kísérleti színház visszhangot keltő, Tompa Gábor rendezte Büchner Wojzeckje, a gyermekeknek szánt Benedek Elek Többsincs királyfia, Hauf Hideg szíve, Andersen–Cârstea A gyufaárus kislánya, mind-mind a Sylvester Lajos vezette színház tizenkét évének páratlanul izgalmas, bátor (’89 előtt  vagyunk!) teljesítménye.
Helyszűke miatt sok minden hiányzik a felsorolásból. Igazgatása idején a felfedezés örömével éltük meg, hogy a közönség is a férfivá érett színház férfivá érett nézője. A rácsodálkozás a Kollokviumok idején történt. Amikor búcsúztunk tőle a színház előcsarnokában, azt köszöntük neki, hogy a férfikorba ért társulatát elvezette az anyaország kapujáig. A kapu kinyílt. A rendszerváltás előtt mi Budapesten, Veszprémben, Székesfehérváron, Pécsett, Szegeden... Sütőt, Illyés Gyulát, Tamásit és Büchnert játszottunk. Elődeit tisztelve, eredményeiket saját szolgálatában használva úgy építette tovább társulatát, hogy annak szellemiségét igyekezett az európai kultúra szellemi szintjéhez igazítva emelni. Talán ez volt a legfontosabb azokban az években...
Amikor ezeket a sorokat fogalmazom, a negyedik Reflex fesztivál vendéglátó együttese születésének hetvenedik évfordulójához közeledik.
A hatvanadik évfordulóra emlékező ünnepségre együtt mentem Sylvester Lajossal. Akkor tudtam meg, hogy nagybeteg, de pár perc múlva már ott láttam a Gyárfás Jenő Képtárban zajló ünnepségen együtt a négy igazgatót: Sylvester Lajost, Dali Sándort, Nemes Leventét és Bocsárdi Lászlót, melléjük képzelve a már említett három elődjüket, miközben arra gondoltam, hogy íme hét bátor ember, aki lemerészkedett a színes pokolba és túlélte. Tiszteletet éreztem irántuk és a mindenkori sepsiszentgyörgyi színház iránt.
Sylvester szavaira jól emlékszem. Kicsit rekedten, kicsit fáradtan, de lélek­építő gondolatokat fogalmazott meg. Körülbelül idézem: „Mindig úgy szolgáljon a Tamási Áron Színház, hogy a nézőben előadás után moccanjon meg a jobbik énje”.
Azóta tíz év telt el. Az ő végleges eltávozása után pedig hat...
Sylvester Lajosra emlékezve, és az általa becsülettel szolgált közel hetvenéves színház jövőjét tervezgetőkre gondolva „tolmácsolom” szavait,  amelyekben mintha minden, alkotásra meghívott ember helyett is aggódna, töprengene... remélne... „Szeretem a színpadi ügyelőfülkéből vagy az oldalpáholyból látható szempárokból kiolvasni: mit is ér a mi színpadi buzgalmunk, lelkekbe lopózkodik-e  a színpadi szóvetés, homlokok mögé kérezkedik-e a gondolat?”