A kapitalizmus útján haladó Románia földművesei ma, több mint tizennyolc évvel a rendszerváltás és tizenhét esztendővel a kollektivizálás felszámolása után is eme embertelen és igazságtalan tulajdonváltás következményeinek az elszenvedői. Annak idején — tudja ezt kicsi, nagy — mindent elvettek a földműves emberektől, nem csak a földet, állatait, szerszámait is. Szövetkezeti tulajdonná vált nem csak Riska, a bőségesen tejelő tehén, vagy Ráró, a ló, a gazda büszkesége, de a dédapától örökölt eke, borona vagy a nehezen megszerzett vetőgép, illetve a vállalkozóbb kedvű gazdák cséplőgépje is.
Ezeket széthordták vagy elenyésztek, mire negyed észvázad múltán fordult a világ, s megjelent a 18-as törvény. Akkor kinyilatkoztatás szintjén kinek-kinek visszaadták földjét s néhány — a téeszistállóban hányódó, kajla lesoványodott tehenet. Pedig a szocialista államnak — mely huszonöt kerek esztendeig a szövetkezeti tulajdon fölött is rendelkezett — hatalmas hasznot hozott a mezőgazdaság. Dollármilliárdokat. Hogy mi lett a kollektív gazdaságok vagyonával, az más történet. Jóvátételt a paraszttársadalom nem kapott, mi több — mint mára világosan kiderült —, a föld- és erdő-visszaszolgáltatás két törvénye hatalmas anyagi terhet rótt rá. Hogy birtoklevelét kiválthassa, hogy földjeit újra telekkönyveztesse, komoly pénzeket kellett e célra fordítania. S mert pénzből falun soha sem volt s ma sincs sok, a földtulajdon teljes rendezése tulajdonképpen elmaradt. A helyzet a Székelyföldön, ha lehet úgy mondani, drámai. Itt — ismert történelmi körülmények miatt — egy-egy 8—9 holdas gazdának a földjei 15—20 kis parcellában elszórva találtatnak. Nos, szakemberek mondják, földméréssel foglalkozók, hogy jelen pillanatban megyénkben, de a szomszédos Csíkban vagy Udvarhelyszéken is, egy 20 áras földdarab kimérése, telekkönyvezése és a birtoklevél kibocsátása 3—4 millió régi lejbe kerül, eldugottabb falvak esetében jóval meghaladja annak mai piaci értékét. Emiatt kevesen szánják rá magukat a birtoklevél kiváltását megelőző, igen drága procedúrák elvégeztetésére. A földek vagy parlagon hevernek, vagy valaki — jó esetben a tulajdonos — megműveli ugyan, de hivatalosan nem tulajdonosa annak. Hogyan is lehetne, hisz ha utánaszámolunk, húsz helyen fekvő nadrágszíjparcelláinak jogi rendezésére egy mai gazdaembernek, mondjuk Székelyszáldoboson, hatvanmillió régi lejt kellene szánnia. Mert nincs ennyi pénze, marad minden a régiben. Illetve egyre rosszabb közhangulat alakul ki mind családokon, mind faluközösségeken belül. E helyzet a Székelyföld önmagára találásának is gátja, s hosszú távon beláthatatlan következményekkel jár majd.
Igen tisztelt törvényhozóink ismerik a helyzetet, pontosan tudják, hogy Székelyföldön földjeink hatvan százaléka a nagykönyv szerint gazdátlan. S mégsem léptek — eddig legalábbis nem tették — annak érdekében, hogy legalább az első újra bejegyzésre a kis földtulajdonosok állami támogatást kapjanak. Ez lenne pedig az egyetlen megoldás. Utána követően beszélhetnénk tagosításról, esetleg új közösségi összefogásról, modern szövetkezetekről.
Képviselő, szenátor urak, nem hallják Székelyföld sikolyát?
