Zavarba ejtő előadás a budapesti Hodworks Társulat Hód Adrienn által koreografált Grace című produkciója, mert bár szerkezetileg, műfajilag, tematikailag és mindenféle szempontból szokatlan, szertelen, szabálytalan, érezzük, hogy szándékosan ilyen, mintha az esetlensége csak alibi lenne arra, hogy a legmerészebb, leggátlástalanabb provokációk is megtörténhessenek benne. Polonius szavaival: őrült beszéd, de van benne rendszer.
„Látom a szemükben, hogy kíváncsiak. Szóval el fogom mondani, hogy mi történik és mi nem történik ma este, oké?” – szólít meg bennünket a négy előadó egyike, miközben a háttér sötétjéből kilépnek a fénybe szedett-vedetten, próbaruhában, itt-ott csillámporosan, mint valami dekadens revüparódiában. Ez volna a prológus – gondoljuk magunkban, de aztán csak mondják és mondják, és talán fél óra is eltelik, miközben hol egyik, hol másik színész mesél önmagáról, különböző élethelyzetekről vagy olyan aspektusairól a világnak, amelyek őt éppen foglalkoztatják. A többiek pedig utánozzák gesztusait, ismétlik szavait, nyomatékosítva, kihangosítva mindazt, ami elhangzik, de ez a különös játék sokkal közelebb áll a gyerekek infantilis szerepjátékaihoz, mint a valódi színészi alakításokhoz. Nevetünk rajtuk, de lassan fárasztani kezd a sok összefüggéstelen gondolat, miközben a keretjáték, – amelynek célja általában, hogy segítsen megérteni a cselekményt – azonossá válik magával a cselekménnyel, ha egyáltalán cselekménynek lehet nevezni, amikor valaki csupán fantáziál mindenről, ami eszébe jut: előadóról és nézőről, kultúráról és a színész szomorú sorsáról, gyilkos ösztönökről és kiszolgáltatottságról, a mai világra jellemző szexuális anomáliákról, emlékekről, vágyakról... És amikor már-már végképp elsüllyedünk a vallomások és okoskodások ingoványában, hirtelen váltanak, mozgásszínházi jelleget ölt a produkció, de ezt ugyancsak nehéz behatárolni, mert láthatóan egész másra törekednek az előadók, mint amit a mozgásszínház általában képvisel. Mintha szándékosan kerülnének minden konvencionális formát: rángatóznak, másznak a földön, vagy légiesen kecses taglejtésekkel villogtatják testükön a csillámport, miközben egyikük-másikuk egészen meztelenre vetkőzik. Aztán a meztelenséggel is játszani kezdenek, eljutva a nagyérdemű befogadóképességének határára. Mi ez a vulgaritás? Mi ez a dekadencia? – kérdezzük magunkban egyre zavartabban, miközben az agressziótól a pornóig különféle jól felismerhető helyzeteket imitálnak az előadók, majd újra megszólalnak, megrázó jelenet-foszlányokat adva elő többnyire a család témaköréből (nagypapa meghal, az őt gyászolók pedig hullarablókká változnak, a szülők hajba kapnak síró-rettegő gyerekeik feje fölött stb.). Minidrámák, amelyek néhány pillanatra kiválnak, majd visszasüllyednek ebbe a nagy általános formakavalkádba, amelyben sok minden megtalálható, de hogy honnan hová tart ez a szertelenség, és mi a célja, azt nehéz lenne kitalálni. Mint amikor az ember nem azért főz, mert szeretne elkészíteni valamilyen ételt, hanem csak azért, mert van egy csomó innen-onnan megmaradt alapanyaga, amelyeket sajnál kidobni. Végül minden bekerül a kondérba, s az elkészült ételen az az íz érződik a leginkább, amelyből a legtöbb vegyült belé…
Amint a közönségtalálkozón elhangzott, előadásaik előkészítése során a társulat általában több hónapon át improvizál különböző témákra, a táncosok által megszült mozgásformákat pedig a koreográfus kezdetben szűri, aztán megpróbálja egy közös mederbe terelni, amely a Grace című előadás esetében a tabu témája volt. Szóval ez a domináns íz, ez teszi viszonylag egységessé ezt a humoros, provokatív, érzéki és helyenként drámai jelenetekből készült főzetet. De vajon mi a célja a koreográfusnak a tabuk felmutatásával? Miért foglalkoztatja ez a kérdés? Kimond bizonyos dolgokat, de nem sugallja azt, hogy óvakodnunk kellene helyzetektől és emberektől, mint ahogy azt sem, hogy mindnyájan ilyen szatírok vagyunk, vagy ilyen körülöttünk a világ… Csupán a kísérletezés kedvéért történne mindez? De hát megszólít, megérint, a polgárpukkasztó bátorságon túl van egy csomó őszinteség, személyesség az előadásban. Lassan egészen lehullnak a színes próbaruhák, és nem marad más, mint a meztelen ember a maga félelmeivel, vágyaival és a világ sok-sok kegyetlen valóságával, amelyek ellen semmit sem tehetünk, talán csak annyit, hogy tudatosítjuk ezek létezését.
A fénybe kilépő csillogó testek a végén valami megdöbbentő tisztaságot, állandóságot sugallnak. Ez maga a jelenlét, amelynek minden további kelléke jelmez, rejtőzködés, hamis álca. Miért is van ennyi tabu körülöttünk? Miért is ne beszélhetnénk arról, amiről nagyon nehezen lehet? Hisz valójában ez a tabu ellenszere: a bátorságban, kíváncsiságban, szabálytalanságban testet öltő szabadság.
Hodworks, Budapest: Grace. Koreográfus: Hód Adrienn. Játszották: Cuhorka Emese, Ivan Björn Ekemark, Molnár Csaba, Vass Imre.
