Iszonyúan kegyetlen, színész- és nézőpróbáló előadás a kolozsvári Állami Magyar Színház Andriy Zholdak által rendezett Rosmersholm című produkciója, amelyet – mivel a környéken nem találtak rendelkezésre álló megfelelő méretű színpadot – Csíkszeredában a Szakszervezetek Művelődési Házában tekinthetett meg a Reflex fesztivál közönsége, ahová a szervezők jóvoltából buszok is indultak, de magánúton is olyan sok érdeklődő érkezett Sepsiszentgyörgyről és Csíkszeredából egyaránt, hogy csaknem egészen megtelt a több száz férőhelyes nézőtér.
Az előadás mindenekelőtt a látványvilágával nyűgöz le, a hatalmas szürke ajtók, ablakok által körülhatárolt sejtelmes terekben eltörpülnek az emberek. Henrik Ibsen Rosmersholm című drámája tökéletes otthonra talál ezen a színpadon: az emberi viszonyok kiüresedése, a magány, néhány titokzatos esemény a múltból, egy különös körülmények között történt tragédia és valami érthetetlen, megfoghatatlan őrület olyan finom szálakkal szövődik a borzongató, poros, kietlen terekben, mintha egy láthatatlan pók szőné hálóját fölöttünk egyre sűrűbbre és sűrűbbre, míg egészen bizonyossá nem válik, hogy nincs többé szabadulás számunkra.
A napsütötte délután, az ablak párkányán a színes nyári virágok még nyugalmat, melegséget árasztanak, de az időnként feltámadó szél, a közelben felszálló repülőgépek őrjítő zaja és a csörömpölő vázák-üvegek már jelzik, hogy valami szörnyűség fog bekövetkezni nemsokára. Vajon miért van annyira megrongálva egy helyen a hátsó ajtó? Vajon kit szoktak bezárni ebbe az épületbe? Vajon miért kommunikál olyan furcsán egymással Rebekka és Helsethné, miért van ennyi csend és üresjárat, miért bújik el időnként az asztal alá a ház úrnője?... Mintha valami mélyen elrejtett fájdalom, szenvedély vagy inkább bűntudat mozgatná az eseményeket, mintha mindenkinek sötét titkai lennének, mintha minden történés valami másról szólna, mint amit valójában látunk a színpadon... A szereplők között nagyszerű kapcsolatokat fedezhetünk fel: időnként eszelősen pörgetik a szöveget, máskor éles, kitartott kérdésekben feszülnek egymásnak, olykor az is előfordul, hogy szándékosan szavalnak egy-egy monológot, mintha valami rossz álomból léptek volna elénk. Zseniális rendezői mestermunka, amely úgy bontakozik ki a színpadon, hogy lélegzet-visszafojtva csüggünk a játékon, ámulva kapkodjuk a fejünket, és érezzük, hogy egyszerre borzolja minden érzékszervünket az előadás. Ahogy kiömlenek a folyadékok, ahogy felszolgálják és fogyasztják az ételt, ahogy egymásra fröcskölnek, köpnek, és állandóan belefetrengenek a mocsokba, miközben fennkölt gondolatokról szónokolnak, olyan bizarr és egyben olyan zavaró, hogy szinte már a bőrünkben is kényelmetlenül érezzük magunkat... Aztán azok a mindenkori legnagyszerűbb színházi pillanatok, amikor úgy játszik a színész, hogy nehéz eldönteni: inkább szánalomra méltó vagy nevetséges-e, mert úgy tűnik, hogy szenved, és egészen őszinte, de annyira groteszk, hogy nem tudjuk megállni nevetés nélkül… Külön tanulmányt lehetne írni a zenéről, a folyamatosan zavaró, nyomasztó hangokról, amelyek ólomsúlyként nehezednek rá az érzékszerveinkre. Döbbenten és szédülten mentem ki a szünetre, és alig hittem el, hogy létezik ilyen színház, ahol minden ennyire beteges, sötét, és mégis ennyire tiszta, tudatos, gondosan megszerkesztett.
A második felvonásban azonban egyre csalódottabban éreztem, hogy lassan mindent felrúgnak, összetörnek, elrontanak, ami csak széttörhető, elrontható ebben a csodában. Kicsi lett a díszlet, ahogy elkezdték iskolatáblaként használni, az improvizációtól szétestek a feszes formák, a gesztusok, mozdulatok mögötti jelentésgazdagság a legbanálisabb elsődleges szintre redukálódott. Civilekké váltak a színészek, a sejtelmességnek pedig nyoma sem maradt, mintha a rendezőt elhagyta volna a fantáziája, kreativitása. Már Shakespeare óva intett attól, amit itt láthattunk: „Oh, a lelkem facsarodik belé, ha egy tagbaszakadt, parókás fejű ficzkót hallok, hogyan tépi foszlánnyá, csupa rongyokká a szenvedélyt, csakhogy a földszinten állók füleit megrepessze…” Dühöngve törtek-zúztak, már csak az hiányzott a végéről, hogy fejjel a falnak rohanjanak, s vérbe fúlva holtan essenek össze a színpadon. Ha tehette volna, talán ezt is eljátszatta volna a rendező, aki – amint az előadás utáni közönségtalálkozón elhangzott – 2012-ben írt híres levélben így próbálta ösztönözni a színészeit: „Szükségem van arra, hogy belevágjak a vénádba, amitől te rettegsz, hogy érezd, milyen forró a véred. A vér, amely elkezd ömleni a felmetszett ereidből. Egyáltalán nem vagy éber. A gyönyörű, vad, állati ösztöneid eltompultak. Jól táplált vagy, sikeres, és a komfortzónán belül mozogsz. Rettegve kapaszkodsz ebbe a kényelembe…” Az előadásban a pusztítás zabolázatlan erőit látjuk, ahogy tönkreteszik a világot és az emberi lelket, és bár ellenkező előjellel írta, valami ilyesmit érzünk a rendező leveléből is. Vajon érdemes-e mindent feláldozni a művészetért?
Kolozsvári Állami Magyar Színház: Rosmersholm. Rendező: Andriy Zholdak. Játszották: Bodolai Balázs, Imre Éva, Jerovszky Tímea, Viola Gábor és Kicsid Gizella.
