Gob Squad’s Kitchen

A Gob Squad színházi műhely többnemzetiségű és többnyelvű társulata olyan köztes játéktérben alkot, ahol a színház összeér a képzőművészettel, a médiával és a hétköznapi valósággal. Saját bevallásuk szerint a társulat arra törekszik, hogy felfedezze a szépet ott, ahol az a legkevésbé észrevehető: utcán, metrón, mélygarázsban, miközben kiemeli a befogadót a kényelmes nézői pozícióból. A Reflexen bemutatott Kitchen című projektjüket Andy Warhol azonos című filmje ihlette, és egy időutazásra hívtak benne az 1965-ös évbe, amikor a pop-art, a szupersztárok, a szubkultúrák, feminizmus, drogok, szabad szex korszaka felemelkedőben volt.

Az előadás egy film tulajdonképpen, a nézők a filmvászon előtt ülnek, és „élő közvetítésben” láthatják a vászon túloldalán zajló forgatást.

A produkció szempontjából fontos, hogy a nézőket maguk a színészek fogadják és kalauzolják be a nézőtérre, átvezetve őket a filmezés helyszínein, miközben mindenfélét kérdeznek tőlük, kommunikálnak velük.

Aztán elkezdődik a játék: mint Warhol filmjeiben, a kamera egy szögből rögzít, ők pedig megpróbálják eljátszani a hatvanas évek manhattani underground művészvilágát, erőtlen jelenetecskéket „improvizálva” a helyi Kauflandban beszerzett konyhai kellékek segítségével. Bénázva jelenítik meg a kor jellegzetes figuráit, általános életfelfogását, miközben forrón, erősen, feketén és szippantva is fogyasztják a kávét, és a színészi jelenlét kérdéseiről, hitelességről, felcserélhetőségről vitatkoznak. A szerepcserevita addig fokozódik, amíg az egyik színész hirtelen elhatározással kilép a vetítővászon elé, hogy keressen valakit, aki eljátszaná helyette a szerepet. Nem nagy ügy – hangsúlyozzák – hiszen csak improvizálni kell… Ez az a pillanat, amikor arcunkra fagy a nevetés. Lapítunk a fülhallgatók alatt, reméljük, hogy olyan néző kell, aki jól beszél angolul… Végre kiválasztják a félszeg áldozatot, és beviszik a kamera elé, de nem sokáig lehetünk nyugodtak, mert sorban mindegyik színész átadja helyét a nézőknek, akik közül egyesek fülhallgatókkal ellátva lépnek be az előadásba, valószínűleg ezen kapják a játékhoz az utasításokat. Na, ez már valódi improvizáció, gondoljuk magunkban, de az új színészek egyre jobban játszanak, ezért gyanút fogunk.

Micsoda ravaszság: előre bepróbálhattak néhány jelenetecskét ezekkel az emberekkel, hogy átverjenek. Az egyértelmű, hogy nem beépített színészek, hiszen mindnyájan szentgyörgyiek. De hogyan tudták ezt megszervezni? Lehet, hogy mégis improvizálnak? Annál a jelenetnél, ahol az egyik hölgynéző bevállal egy hosszú csókot a színésznővel, egyértelművé válik a csalás. Ebbe azért nem menne bele egy gyanútlan idegen…

Kábultan tapsolunk a végén: ezúttal tényleg kimozdultunk a kényelmes nézői pozícióból, bele is izzadtunk.

Az igazi meglepetés azonban akkor ért bennünket, amikor megtudtuk, hogy mégsem volt csalás a dologban, a színpadra hívott nézők nem tudták előre, hogy mi fog történni velük. Azóta Csenteri Levente az egyik kedvenc színészem, akit bátran ajánlok a brit és magyar filmrendezők figyelmébe.

Tavaszi áldozat

A berlini She She Pop egy rendező nélkül működő performance-csoport, amely előadásaiban szívesen használja a popkultúra és egyéb szubkultúrák (szappanopera, valóságshow, ponyvaregény) eszköztárait. Igor Sztravinszkij korszakalkotó balettjét – amelynek központi témája az a pogány áldozati szertartás, miszerint a föld csak akkor újulhat meg, és válhat ismét termővé, ha a közösség egy szüzet áldoz neki – ürügy­ként használják arra, hogy a szűz feláldozásának jelenkori mintáját körüljárják. Az ajánló szerint az előadásban két világszemlélet (tradíció és modernitás) és két generáció (anyák és lányok) feszül egymásnak a megújulásért, azonban az előadás ismeretében ez az egymásnak feszülés kissé túlzó kifejezésnek tűnik.

Olyan volt a produkció, mint egy társadalmi problémákról tartott értekezés, nyers do­kumentumszínház, amelyben aligha lehetett drámai helyzetet felfedezni, csupán a semmibe kidobott kijelentések hosszú sorát hallhattuk a nők helyzetéről általában, anyák és gyermekeik viszonyáról, igen diszkréten pengetve a húrt, amely a női karrier és szabadság gyermekvállalás általi feláldozásáról szól. Valójában azért volt erőtlen, mert nem csak hogy nem mert állást foglalni, de mintha attól is tartózkodott volna, hogy egyértelmű kijelentéseket tegyen, mintha az alkotók maguk sem tudták volna, miként lehetne a női áldozatvállalás kérdését körüljárni. Csak jöttek-mentek a színészek anyáik hatalmas vászoncsíkokra kivetített képei között, különböző színes anyagokba öltöztek, vagy ezek mögé rejtőztek, és mondták is, nem is, hogy micsoda áldozatot hoznak a nők, akik gyermeket szülnek és nevelnek. Anyáik felvételről vallottak magukról, de valójában nem panaszkodtak, csak elmesélték, hogy gyermekeik születése hogyan befolyásolta az életüket. Nem vállalták egyértelműen az áldozat szerepét, mert ugye az ember hogyan is mondhatná ki, hogy a gyermeke terhére volt, de miért is lett volna terhére?

Azok a dolgok szoktak túlságosan elbonyolódni, amelyek nem egészen őszinték; ha egy produkció nem tudja, hogy mit képvisel, értelmetlenné válik benne minden technikai bravúr, mozgás, éneklés.

Sztravinszkij zenéje pedig úgy vetette le magáról ezt a sok göncöt, mint szilaj csikó a hátára aggatott színes faleveleket.

József és testvérei

Thomas Mann regénye a 20. század legnagyobb szellemi vállalkozásainak egyike, az ókori kelet mítoszainak és vallásainak értelmező újramesélése. Népek és törzsek, istenek és emberek, nők és férfiak történetei fonódnak össze benne, és vezetnek vissza az emberi kultúra kialakulásának mélyre nyúló gyökereiig. Az Örkény István Színház Ascher Tamás és Gáspár Ildikó által rendezett előadásának egyik legnagyobb érdeme az a puszta tény, hogy megvalósult, hogy sikerült egyetlen színházi produkcióba sűríteni ezt a vaskos tetralógiát.

Fotó: Barabás Zsolt

Az alkotók kidolgoztak egy módszert, aminek segítségével jól működik az adaptáció: a színészek nemcsak párbeszédeket folytatnak, hanem narrálják is magukat, így téve egészen egyértelművé a közönség számára azt a rengeteg eseményt, amit a színpadon láthatunk. Az előadás egyik legfőbb jellemzője a játékosság, mindaz, amit elmesél, nem életszerűen történik meg a szemünk előtt, hanem többnyire csak jelzésekben, néhány egyszerű kellék és egy tucat életnagyságú állatszobor segítségével, amelyek a lehető legtermészetesebb módon kerülnek játékba, és bármennyi­re is abszurdnak tűnnek egyes jelenetekben, nagyon sokat segítenek a térrendezésben, a helyzetek, viszonyok kialakításában. Forgószínpadon, majdnem üres térben zajlik a játék, ahol pillanatok alatt megtörténhettek a helyszínváltozások; a színészek viszonylag gyors ritmusban pörgetik a szöveget és azzal együtt a cselekményt is, ami adott esetben azzal jár, hogy a szereplők közötti kapcsolatok nem tudnak arra a szintre mélyülni, ahol valóban megrendítővé válhatott volna az előadás.

Horizontálisan iszonyú távlatokat jártak be az alkotók, vertikálisan azonban kevés esetben tudott nagyon magasra szárnyalni, vagy mélyre, a lélek kérgei alá hatolni a produkció.

Kétségkívül szép volt, kerek volt, helyenként átütő erejű volt, nagyszerű színészi alakításokkal, és ami az egyik legnagyobb érdeme, hogy tisztelettel bánt a szerzővel, vakmerő átértelmezési szándékok és kísérletezések nélkül engedte át magán a történetet a közönségnek.

Éppen ezért a produkció vége, József és testvérei egymásra találása igazán megható jelenetsor volt, az öt órán át tartó előadás végén talán elzsibbadt végtagjaink is segítettek átérezni a hosszú évtizedek utáni viszontlátás minden örömét és fájdalmát. Külön figyelmet érdemel a nagyon sok hangszeren megszólaltatott élő kísérőzene, amely tökéletes összhangban volt a játékkal, és sokat segített abban, hogy a kimondott szavak, cselekvések mélyebb nyomokat hagyjanak bennünk, mint amire az idő szorítása lehetőséget kínált a színészeknek.