Mindenkinek megvolt a helye az óra szerint, amikor váltották egymást. Sárikát kivéve, neki biztos helye volt. Reggel útra tette a gyermekeit, és leült a szüleim ablaka alá. A férje külföldön dolgozott, nyaranta járt haza. Sárika egy év múlva kis időre eltűnt a padról, majd egy új gyermekkel ült vissza az ablak alá. Négy fiút nevelt fel. Aztán meghalt. A szüleim, ha megszorultak, tőle kértek kölcsön. Rózsika néni nem szerette a gyermekeket. Mi nem szerettük a macskáját. Ő volt a tömbházfelelős. Velünk, majd a gyermekeimmel elnéző volt. Szerette a szüleimet, ezzel beváltottuk magunkat nála. Amikor már senkit sem ismert meg, a lánya elvitte egy intézetbe. A macskájával nem tudom, mi lett. Magdi nénit egy kalapáccsal úgy fejbe verte a férje, hogy majdnem belehalt, de amikor helyrejött, kötéssel a fején megint ott ült a padon.  Reggel korán. Eltemette a kalapácsos férjét, a fiát, felnevelte az unokáját, aztán elment.
Amikor vakációban hazajártunk, a lányaim is leültek a padra. Megpihentek játék közben. Ők sem szerették a Rózsika néni macskáját. Rózsika néni megtűrte őket. Mert szerette a szüleimet. (Rózsika nénitől is kértek kölcsön.) Néha egy idős férfi is leült, ha volt hely. Ő nem tudom, hol lakott, talán a földszinten. Most más lakik ott. Nem nagyon beszélt. Csak ült, aztán bement.
Az öcsém gyakran kérdi, hogy ismered ezt vagy azt? „Nem érted, rég elmentem, most jöttem vissza. Ki a franc emlékszik?” Ha autóval megyek fel az apámhoz, háromszor is fordulok, hogy le tudjak parkolni.
Pedig lenne hely, a padok sincsenek ott. A lépcsőházban vannak, öt méterre a lifttől. Üresen.
Gyűlöltem, amikor néztek. Hiányoznak.