– Azon ritka iskolaigazgatók közé tartozik, akik már az elmúlt rendszerben is intézményvezetők voltak. Mivel érdemelte ki az előző politikai kurzus bizalmát?
– Valóban „nómenklaturista” vezető voltam, de csak 1984-ig töltöttem be az aligazgatói tisztséget a művészeti líceumban, akkorra elegem lett a mindenféle megszorításokból és kötelező feladatokból. Néhány évvel az 1968-as megyésítés után, 1972-ben kerültem Háromszékre, szilágyságiként, férjként érkeztem ide. Több évfolyamtársam – Szilágyi Zsolt, Ress Jancsi, Valádi Enikő, Szilágyi Mária – volt már itt, akkoriban mindenki örült, ha magyar többségű vidéken juthatott álláshoz. Még 1-es általános iskolaként szerepeltünk, ahol volt hangszeroktatás is, de én ezt keveselltem, abból az ártatlan meggyőződésből, hogy tenni kell valamit az iskola jobb működése érdekében, Incze Sándorral, az iskola akkori igazgatójával kerestük meg a megyevezetést, hogy létesítsünk külön zenei osztályokat. Meghallgattak. Olyan hangszerek oktatásával kezdtünk, amelyekhez volt tanárunk. Bár több osztálytermet megfeleztünk egy-egy fallal, hamar kinőttük a régi épületet, szűk termekben szorongtak a több mint harmincfős osztályok. 1978-ban kezdték építeni az iskola új szárnyát, négy év múlva adták át, a bútorzat már megérkezett, amikor az alapokat ásták.
– Hogyan kerülhetett be akkoriban a zeneiskolába egy falusi gyerek?
– Abban az időben még sok olyan tanító oktatott a falvakban, akik hangszeres tudással is rendelkezve, igyekeztek össze­barátkoztatni gyerekeket is egy-két hangszerrel. Hogy csak a legendás bikfalvi tanítót, Páljános Jóska bácsit említsük: három zenekart alakított és vezetett a faluban, volt egy fúvószenekar, egy cigányzenekar és egy szalonzenekar, utóbbi szolgáltatta a zenét a bálokban. De működtetett felnőtt dalárdát, iskolai kórust, színjátszó csoportot, az írás-olvasás mellett sok mindenre megtanította a gyerekeket és szüleiket. Az ilyen tanítók sokat segítettek nekünk. De fontos tehetségfelmérő alkalmakat szolgáltatott a Megéneklünk, Románia fesztivál is a maga vicces vonzataival együtt. A kis kamarazenekarunkat például úgy vittük el az országos döntőig, hogy a zeneszerző Giovanni Legrenzi helyett azt írtuk: Ion Legrenziu, népdalfeldolgozás. Persze kellett hozzá a zsűri cinkossága is.
– Az intézmény milyen állapotban érkezett meg 1990 küszöbére, amikor a közösség önt választotta meg igazgatójának?
– Addig nem különbözött a mi történetünk a többi iskoláétól, viszont mindjárt az igazgatóságom elején megfogalmaztam: csak akkor gondolkodhatunk minőségben, ha előbb megteremtjük a szükséges körülményeket. Legyen hangszer, elegendő szakképzett tanár, a diáknak legyen, ahová lehajtania a fejét. Úgy gondolom, véghezvittünk néhány igazán nagy dolgot, amelyekre ma is építhet az iskola.
– Korábban a háromszéki tehetségeket elszippantotta Marosvásárhely és Brassó. Adódott valaha is reális lehetőség, hogy felzárkózzanak ezekhez a hagyományos és erős művészeti líceumokhoz?
– Ha az országos szakmai versenyeket vesszük alapul, már korábban is többször észrevétettük magunkat. 1990-től kezdődően létrehoztuk a képzőművészeti oktatást és a balettet is. Utóbbi két generációt termelt ki, s bár a néptánc szakot is beindítottuk, a kezdeményezés mégis megbukott a kispolgári mentalitáson, a szülők ellenállásán. Azt követően indult be Fazakas Misivel a drámatagozat. A minőség amúgy nehezen körvonalazható ebben a műfajban, mivel a versenyeken néha bizony lejt a hazai pálya, ennek ellenére sűrűn nyernek diákjaink. Egy-egy ciklus eredményessége sok mindenen múlik: a szakágvezető tanáron, az ötödik osztálytól kezdő generáció tehetségességén. Természetesen nem mindenkiből lehet zenetanár vagy festőművész, abban azonban biztos vagyok, hogy a művészeti líceumban végző fiatal lelki-érzelmi szempontból sokkal többet kap, mint bármelyik más iskola diákja.
– Elsősorban mégis a profivá váló zenészek viszik egy iskola hírét. Kik ma a Plugor legismertebb követei?
– Manapság igazi elégtétel, hogy bárhová megyünk, mindenhol találkozunk egykori tanítványainkkal. Berlinben Orendt Gyulával, aki az ottani opera magánénekese, Barabás Annamária a lausanne-i opera szólistája, a Magyar Operában Olcsvári Árpádot találjuk meg. A hangszeresek sokaságát felsorolni sem lehet. Bostonban két volt diákunkkal is találkozhattunk: a filharmonikusok szóló klarinétosa a csomortáni Veres Mónika volt, a bostoni táncszínházban pedig Simon Emő korrepetitor. Ők együtt mentek ki, aztán ott ragadtak. Az országban maradók közül a nagyszebeni filharmónia első fagottosát, Ráduly Ádámot legutóbb a március 15-i ünnepi koncerten itthon is hallhattuk. A Tokos zenekar két tagja is nálunk tanult. Képzőművészeink, dizájnereink is szanaszét vannak a nagyvilágban.
– Hasonló találkozókról álmodott, amikor a jövőjét tervezgette?
– Mindig zenészként képzeltem el magam, a környezet is folyamatosan ebbe az irányba terelgetett. Mindenekelőtt cipész édesapám, aki bármilyen hangszert megvett a fiának. Odahaza, a Szilágyságban egy ideig a ferences rendi apácák zeneiskolájában tanultam. Az egyik társunk apja a rajoni statisztikai hivatal főnöke volt, náluk tanyáztunk, mert ott sokféle hangszer volt. Rádiót hallgattunk, lekottáztuk a nótákat, gyakoroltunk, sikeresek akartunk lenni az iskolai „döcikben”. Amikor Pali bácsi délután hazaérkezett, meghallgatott, mire jutottunk aznap, aztán este meghangszerelte a következő nótát. Nem szerettem a tanárokat, eszembe sem jutott, hogy valaha is tanár legyek, de hát így alakult.
– A gyermekei is zenészek. Elkerülhetetlen volt a sorsuk?
– Nem volt benne semmi kényszer, nézzetek ránk, mondtuk, zenetanárként ennyi­re vittük, ha ez nektek megfelel, tessék. Csak Iringó volt rendszeres és szorgalmas gyakorló, Szilárd csak azt követően, hogy bőgős lett. Csongor faipari líceumban végzett, utána ment Brassóba zenét tanulni. Mindig élveztem, ha a gyermekeim összeültek, és kezdtek dzsesszt játszani, családi zenélésre azonban nem nagyon kerülhetett sor, három bőgősből elég nehéz zenekart létrehozni.
– Mennyiben érzi a saját igazgatói sikerének a kivételes sepsiszentgyörgyi zenészbő­séget?
– Meggyőződésem, hogy a jelenség nagymértékben „magyarázható” az iskola teljesítményével. Rendszeresen kínáltunk az egész város számára hozzáférhető előadásokat, nem beszélve a szülők számára tartott audíciókról, ezt a gyakorlatot a maiak is folytatják. Közben a közönséget, a befogadó közeget is neveltük, én ide vezetném vissza, hogy Szentgyörgyön ennyi jó kórus is működik.
– A zenetanár, a zeneórák iskolai presztízsét milyennek ítéli?
– Súlyos adósságai vannak ebben a tekintetben az oktatási rendszernek. A dolog ott kezdődik, hogy egy nem zenei szakiskolában heti egy órában kellene megtanítani mindent a gyerekeknek. A himnuszt, ugyebár, muszáj, és a kollégának tartania kell magát valamennyire az oktatási programhoz is. Az iskolákon belüli megítélésről pedig elég csak annyit elmondani, hogy ha pluszórára van szükség valamilyen tevékenységhez, az legtöbbször a zeneórák rovására megy. Annak idején az én kezdeményezésemre került a rendszerbe, hogy a kórustevékenység beleszámítson a zenetanár óraszámába, nem pedig iskolán kívüli tevékenységnek. Hogy egy iskolában milyen szintű kórustevékenység zajlik, az elsősorban a zenetanár elkötelezettségén, de legalább annyira az intézményvezető támogatásán is múlik. Van iskola, ahol hagyomány és presztízs kérdése kórusra járni, máshol meg éveken át megszűnt, vagy épp csak vegetált. Mint például Dancs Árpád nyugdíjba vonulását követően a Székely Mikó Kollégiumban, ahol az utóbbi években örvendetes változás tanúi lehetünk.
– Hogyan festene a zenei oktatás, ha önön múlna?
– Mindenekelőtt a kórus­éneklés támogatására kötelezném az iskolaigazgatókat. Egy iskolának mindig dicsőség, ha egy ünnepélyen saját kórust állíthat ki. A falusi iskolákban kötelezővé tenném, hogy a tanító helyben lakjon, ne csak ingázóként vegyen részt a falu életében. A hangszeres tudást sajnos, már nem lehet rajta számon kérni, mivel a tanítóképzésre való felvételi vizsgán gyakorlatilag megszűnt a korábban kizáró jellegű zenei próbatétel. Igazgatóként többnyire részt vettem az első osztályba való felvételin, kíváncsi voltam, milyen anyaggal fogunk dolgozni. Amikor a kisgyerek megszólalt, szinte teljes biztonsággal képes voltam megmondani, melyik óvodából érkezett, ki volt az óvónője. A régiek még nagy gonddal tanították beszélni és énekelni a gyerekeket. De hogy ne legyek igazságtalan, nemrég a Colan-iskola melletti óvodában szervezett népdalvetélkedőn a szentgyörgyi és környékbeli óvodákból érkezett gyermekek azt bizonyították, hogy újra van zenei foglalkozás. Amikor a szülők azt nehezményezték, hogy túl sokat kérünk a gyerekektől, hiszen nem lesz mindannyiukból zenész, azt mondtam: a zenetudás révén jóval többet ér az ő gyermeke, mint akinek az életéből kimaradt a zene.

KEREZSI JÁNOS
Szilágysomlyón született 1947. február 8-án. Szülővárosa Simion Bărnuțiuról elnevezett középiskolájában végzett, majd 1969-ben diplomázott a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Egyetemen. Hegedűt, csellót, nagybőgőt tanított Sarmaságon, Zilahon, 1972-től 2010-es nyugdíjazásáig rövidebb megszakításokkal a sepsiszentgyörgyi zeneiskolában, majd az abból 1989 után líceummá fejlődött Plugor Sándor Művészeti Líceumban tanított, az utolsó húsz esztendőben az intézmény igazgatója volt. Vezetői tevékenysége idején épült a líceum új épülete, valamint a bentlakás. Nős, felesége, Mária nyugalmazott zenetanár, négy gyermek szülei.