Jobb esetben ez a búcsú nem jelent túlságosan nagy törést a fiatal életében, hisz felkészült az önálló  döntés felelősségére, olyan iskola kapuján lép ki, ahol a korlátok nem arról szóltak, hogy mit nem szabad, nem azt kérték számon tőle, mit nem tud, hanem engedték, hogy feszegesse saját korlátait, bizonyítson abban, amiben a legtöbbet tudja nyújtani. Ha ilyen esztendők állnak mögötte, bátran indulhat el azon az úton, ahol az eddiginél sokkal több mindenről kell egyénileg határoznia, egyedül megoldani nem egyszerű feladatokat – persze az az ideális, ha még sokáig számíthat szüleire, egykori tanáraira is. Ellenben, ha csupa szigorú szabályok szorításában teltek az évek, mindig a szomszéd gyermek teljesítményéhez mérték olykor sok izzadsággal elért eredményeit, ha nem próbálhatta ki saját szárnyait, félő, hogy menekülni kíván mindentől, ami eddig körülvette. Ez esetben léptei bizonytalanok, mert soha nem bíztak eléggé benne.

Az utolsó csengőszó mindenkinek mást jelent. Egyesek tudják, hogy merre kívánják fordítani szekerük rúdját, és mindent megtesznek azért, hogy elérjék céljukat, mások egyelőre határozatlanok, rosszabb esetben elképzelésük sincs, mi lesz azután, hogy kinyitják a nagykaput. És egyre többen arra hajlanak, mindegy, mi vár rájuk a messzi távolban, lesz-e környezetükben egyetlen emberfia, akihez anyanyelven szólhatnak, aki megérti, miért fáj, hogy betiltották a fürdőzést a Szent Anna-tóban, hisz ott, ahol szállodában takarítanak, vendéglőben mosogatnak, tűző napon epret szednek, az a fontos, hogy ki mennyi eurót tud összegyűjteni. Nemcsak dolgozni, hanem tanulni is mennek tömegével fiataljaink különböző országokba. Egy részük néhány év múlva hazatér, mások maradnak és megpróbálnak beilleszkedni, sok esetben egy másik kultúrába, egy olyan világba, amelynek vajmi kevés köze van ahhoz, amiben eddig felnevelkedtek.

Minap egy kicsengetési ünnepségen az iskolaigazgató beszédében elhangzott: tavaly a tízéves találkozóra a véndiákok huszonhét ország ötvenhárom városából érkeztek. Örvendetes, hogy ilyen fontos volt számukra a találkozás egykori diáktársaikkal, tanáraikkal, de az a tény, hogy a tizenegy esztendővel ezelőtt elballagó százötven fiatal ilyen mértékű szétszórtságban él, mindannyiunkat gondolkodóba ejt. Vajon még meddig tart a fogyásunk? Milyen arányokig viselhető el a fiatalok hiánya az erdélyi magyar társadalomból? És mi lesz nélkülük – akik itthon erősíthetnék korosztályuk súlyát – azokkal, akik maradnak, rosszul fizető munkahelyeken keresik meg a mindennapi betevőre valót?

Eme kérdésekre talán az egyetlen válasz az lenne, ha a felnövő nemzedékek, miután elmennek és világot látnak, a szerzett tudás és a tapasztalatok birtokában hazatérnének, és itthon lennének építőkövei a közös jövőnek.