Egyszerűen csak alkotónak vallja magát, hiszen egyaránt foglalkoztatja a vers, az irodalom, a művészet, a film, a színház. Már kisgyermekként olyan családi környezetben cseperedett fel, ahol ismerkedhetett az írott szó erejével, a tollforgató ember lehetőségével, felelősségével. Kikívánkozó érzelmeit ő maga is papírra vetette, hamar rögzítette az első verssorokat, diákként blogot is írt. Tizenöt évesen egy fiatal költők számára Sárváron tartott táborban szembesült azzal, hogy számára is lételem a versírás. De folyamatosan és szertartásosan naplót is vezet, gyönyörű és drága füzetekbe még álmait is lejegyzi. Számára fontos, hogy verseiről nagyapja, Farkas Árpád mondott és mond véleményt, bátorító és bíráló szavakat egyaránt, miként elolvasandó könyveket is kezébe adott, illetve általános műveltség terén is eligazította. Kali Ágnes nem érzi azt, hogy nehéz lenne a Kossuth-díjas költő nagyapja árnyékában verset írnia, hiszen költői világuk, élményeik különböznek, sőt, örül annak, hogy „építő jellegű vitákat” folytathatnak. És azzal is tisztában van, hogy nem családjának, hanem önmagának köszönheti irodalmi vonzódását, eredményeit.

Ösztönös költő, számára a vers valóság és rémálom keveredése, a „személyességből él”, mostani kötetéhez is „fel kellett tépnie a régi sebeket”, mégis, megkönnyebbült, amikor megjelent az Ópia.

Kali Ágnes kíváncsi és fiatalosan bátor. Kíváncsiságának eredménye az őrkői cigányok iránti érdeklődése is, még iskolásként foglalkoztatta, hogyan élnek, többször kiment a helyszínre, megismerkedett Mocsel Robiékkal, s ma is követi, hogyan alakul kicsi keresztlányának, a hatesztendős Sárikának az élete. Érzékenysége nemcsak a leírt szavakban, hanem cselekedetekben is megnyilvánul, figyel az elesettekre, a kevesebb eséllyel születőkre. Ugyanakkor lázadó, a világ igazságtalanságait elfogadni képtelen alkotó. Bántja az emberi ignorancia, a közöny, az, hogy a nőknek kevesebb pénzért kell dolgozniuk, mint a férfiaknak, hogy a budapesti aluljárókban számos a hajléktalan. Úgy véli, az írónak nem csupán a papír és a toll a fegyvere, polgári kötelessége egyben az is, hogy nehéz, reménytelennek tűnő helyzetben akár az utcára vonulva is tiltakozzon. Lázadásait középiskolásként élte ki maximálisan, élete egyik legboldogabb napjának tartja, amikor férfi székely ruhában elballagott a Mikesben.

Aztán teatrológia szakra felvételizett Kolozsváron, nem akart bölcsészkarra menni, s mint kiderült, a színház világában, az állandó keresgélésben, a társadalmi elvárásoktól és sablonoktól mentes életformában találta meg a kiteljesedés lehetőségét.

Ma már dramaturgként dolgozik, első munkájára Nagy Botond színházi rendező kérte fel, a Vakok című előadást a Kolozsvári Állami Magyar színház mutatta be 2017-ben, majd ugyancsak Nagy Botonddal, ám Nagyszebenben vitték színre a Hedda Gabler című drámát, melyet az idén mutatott be a Radu Stanca Állami Színház.

Most éppen Radu Afrim rendezővel dolgoznak, a Tamási Áron Színház ősszel mutatja be új előadásukat. De még ma is szembesül azzal, hogy mást is szeretne, van, hogy azt érzi, tanítania kellene, de olykor arra is gondol, egy erdőmérnök veszett el benne.

Élete eddigi legmeghatározóbb érzése édesapja hiánya. Kali Ágnes négyévesen veszítette el édesapját, „nagyon erős” nők kötelékében nőtt fel, akiktől, illetve az őt egyedül nevelő édesanyjától megtanulta, hogy saját lábán is meg lehet, meg kell állnia. Hiányérzete nagyon hullámzó, erős érzéseket váltott és vált ki még most is belőle, ám eközben azt is belátta, tovább kell lépnie, „ez az élet”, s ma már gyógyírt jelent számára az önirónia, hiszen megunta saját „rinyálását”, ami nem vezet sehova. Persze voltak olyan pillanatok, amikor számára is kérdéses volt, mi lesz belőle, hogyan alakul a sorsa, úgy érzi, egy-egy vékony cérnaszálon múlott, hogy lesz-e valaki Kali Ágnesből. Igen, lett, ma már úgy érzi, megtalálta önmagát, egyik színházi munka a másikat követi, „minden jól alakul” és boldog.