A hónap első felében két törzs tagjai, a varjak és a sziúk verték fel tippijüket a csendesen fodrozó Besenyői-tó mellett. Az ottlét célja a hagyományos táborozástól eltérően az volt, hogy a fiatal, szinte zöldfülűnek mondható székely-indián csemeték megtanuljanak együtt élni a természettel és a természetben előforduló sok és kedves csodával, az állatokkal, az emberekkel, a nehézségekkel, a kihívásokkal, a természet erőivel, a viharokkal és a napsütéssel.
A táborban a Csernátonból, Eresztevényből és Ikafalváról származó gyerekek mellett az Adj, király, katonát! ifjúsági csoportos vetélkedő díjazottjai is részt vettek. A törzsfőnökök megválasztása után a sziú és varjú törzs is kijelölte területének határait, majd befogták a tíz-tíz lovat, melyeket a tábor egész ideje alatt őrizniük kellett éjjel és nappal. Nem csak a lovak, de még a harcosok is többször törzset cseréltek, annak függvényében, hogy melyik törzs volt éberebb, ügyesebb. A tomahawk többször előkerült a földből, de egyik törzsnek sem sikerült végérvényesen győzelmet aratnia a másik felett, mert a hadiszerencse felváltva hol a sziúknak, hol a varjaknak kedvezett.
A táborhely megismerése után rövid portyákat tettek a harcosok a környéken. Először a Besenyői-tóval barátkoztak meg, majd a közelben lévő — a környéken élő székelyek által az Óriáspince-tetőn felállított — emlékműegyüttest látogatták meg. Itt egy Gáspár névre hallgató székely ember vendégelte meg az elfáradt sziú és varjú harcosokat sonkával, kaláccsal és nem tüzes, de az indián gyomor számára sokkal kedvesebb borvízzel. A portya utáni napokban a tóba mostuk bele jókedvünket. A másik oldalon élő besenyők házait felfedezve azonnal elfogott a kíváncsiság, és elhatároztuk, hogy hamarosan meglátogatjuk őket. Az egyik törzs a tó jobb, a másik a bal oldalánál kerülve ért be a faluba, ahol barátságos fehérek fogadtak minket. A faluról minden fontos adatot megtudva visszaballagtunk tippijeinkhez.
Ottlétünk vége felé sor került az indián tudást felmérő próbára is, amikor a törzs tagjainak két derék fa közé felerősített kötélpályán kellett áthaladniuk, majd a törzsfőnököt és a sámánt kellett hordágyon cipelniük. A botegyensúlyozás és a kukoricaszem-dobálás mellett mozgó célpontra való vadászás is szerepelt a felmérőn, de ezen minden harcos zöldfülűnek bizonyult.
Táborunkat több székely ember, a helyi önkormányzat, valamint a Communitas Alapítvány is támogatta. Az oktatás helyett az öregebb, de egyáltalán nem vén indiánok — Fürge Sáska, Zöld Lepke és Sánta Vipera — a nevelésre helyezték a hangsúlyt. Hogy kiben milyen nyomot hagyott ez az egy hét, azt nem lehet lemérni, de egy biztos: minden résztvevő megtanulta, hogy az indián legfőbb tulajdonsága a becsület. Valamint azt is, hogy bármi történjék velünk, bármilyen helyzetben is vagyunk, mindig létezik egy jó megoldás. Mindannyiunk feladata az, hogy erre rátaláljunk.
BARDÓCZ CSABA lp.
