Az első igazi szurkolói élményem máig felejthetetlen maradt, pedig több mint harminc év telt el azóta… 1986, Mexikó. Ez volt az első alkalom, hogy végre a magyar válogatottnak drukkolhatott a család, sajnos, nem a tévéképernyő, csak a VEF rádió előtt… Milyen hihetetlen, hogy Magyarország azóta sem jutott ki vébére, és persze az sem volt túl fényes szereplés: a hat-nullás első vereség jócskán megtörte a lelkesedésünket… Vigaszként elkeseredésemre az Aranycsapatot emlegette apám, mely „1950 júniusa és 1954 júniusa között egyetlen meccsét sem veszítette el”. Ez igaz, ez a rekord ma is áll, mégis gyenge vigaszt jelentett számomra akkor, és inkább Maradona iránt érdeklődtem, akiről plakát jelent meg a Képes Sportban, két egész oldalnyi nagyságban… A rövid kísérőszövegre máig emlékszem: „Mexikóban messze a mezőny fölé tornyosult ez az apró termetű argentin. Cseleiről, technikájáról, helyzetfelismeréséről fejezeteket írnak majd abba a bizonyos Nagykönyvbe...” Aztán a következő vébé, a 90-es, azzal a bizonyos olasz slágerrel és az első tévéközvetítésekkel, majd a ’94-es, a Hagi nevével fémjelzett eddigi legjobb román vébé-jelenléttel, aztán a ’98-as francia világbajnokság Zinédine Zidanne-nal és így tovább... Minden korban voltak kedvenceink, minden vébéről maradtak igazi fociélményeink, és ez valószínűleg így lesz ezután is. Ettől válik az átlagosnál izgalmasabbá minden negyedik nyarunk, bárhol is legyünk, kirándulásokon, turnékon, táborokban… Nekem általában a kisvárdai színházi fesztivál szokott egybeesni a vébével, előfordult már, hogy nagyobb élmény volt a délutáni meccs az esti előadásnál… Ilyenkor az ember úgy választ szórakozóhelyet magának, hogy lehetőleg tévé is legyen a helyszínen, persze, nem azért, hogy végig azt bámuljuk, de azért nem árt naprakész lenni a hírekkel… Pedig máskor is vannak fontos focimeccsek, bajnokságok, de ez valahogy más, intenzívebb, nagyobb hatása van a hétköznapjainkra…
Ebben az örömteli várakozásban megpróbálunk felkészülni a meccsekre, nézegetjük a programot, találgatjuk, hogy ki milyen eredményt ér el, a csoportokból mely csapatok jutnak tovább, kinek van valódi esélye a címre… Már megszoktuk ezt a fajta semleges örömet, pedig milyen jó lenne, ha drukkolhatnánk Magyarországnak… Vagy Romániának, de úgy, mint saját hazánknak, ahol igazán otthon érezzük magunkat…
Ilyenkor többnyire a „fair play” jellemző a világpolitikára is, a részt vevő államok vezetői gyakran ott ülnek a lelátókon, és valahogy emberibb arcukat mutatják… Mint mindig, most sem felhőtlen a viszony a nagyhatalmak között, és éppen Oroszország szervezi a tornát, de talán ez is segíthet rendezni a viszonyokat, oldani az ellentéteket…
Ünnep van ilyenkor nemcsak a stadionokban, hanem az otthonokban is. Lehet, hogy a sör- és tökmagfogyasztás kissé megterheli a családi kasszát, de mintha engedékenyebbek lennének a nők is, mintha jobban érdeklődnének a foci iránt, mint általában. Talány, hogy miért, talán rájuk is ragad valami az általános lelkesedésből... Mert ilyenkor mindenki boldogabb, azok is, akiknek alig jut mindennapira… Erre is jó a foci, segít feledni a gondokat... Valójában semmi sem oldódik meg tőle, mégis jó érezni, hogy együtt vagyunk, egy levegővételben, egy szívdobbanásban…
És ha már úgy alakult, hogy ezúttal sem drukkolhatunk a nemzeti válogatottnak, vigasz lehet számunkra, hogy helyi csapatunk, a Sepsi OSK jó eredménnyel zárta első szereplését az országos bajnokságon. Mindegy tehát, hogy ki lesz a világbajnok, mi elégedettek lehetünk, mi csak nyerhetünk ezen a nyáron: izgalmas délutánokat, örömteli közös élményeket… Hajrá, foci, hajrá, vébé, 2018!