Sylvester Lajos új könyve* — amely nem ismeretlen lapunk olvasói előtt, az elmúlt években számtalan hosszabb-rövidebb részlete megjelent — azért is érdekes ugyan, mert a kisemberek egymásba csúszó, egymást kiegészítő és folytató monológjai, történetei alulnézetből ábrázolják az elmúlt évtizedek eseményeit, de ezen túlmenően az író kommentárjai természetesen felül is írják, magyarázzák a háromszéki félmúlt eseménykerengőjét, mutatva, hogy mennyi még ebben a felkavaró, közös történetben a fehér folt. És itt kissé hosszabban idéznék egy bizarr és tragikus, de ,,szerencsésen" végződő történetet a könyv végéről: ,,Vántsa Károly édesapja, György a márkosfalvi, martonfalvi és hatolykai székely határőrség századparancsnoka volt.
Az ojtozi erődrendszer kiürítése alkalmából a felborult szekérről leesett, combnyaktöréssel gipszágyba került, fia, Károly 14 évesen öt hétig gyalogolt nyugat felé menekülve, s így nézve végig a háború borzalmait. A nyugati határszélről ugyancsak gyalog jöttek haza, sokszor a szekérbe fogózkodva, amelyet a szovjet katonák felborítottak a rajta utazó édesanyjával és négy hónapos csecsemőjével együtt. A lovakat kifogták és elorozták. Egy fiatal orosz tiszt figyelt fel a történtekre, s elzavarta onnan a csőcseléket. Ez csupán egy epizód a száz meg száz történetből, amelyet Vántsa Károly és társai megéltek, átéltek, vagy szüleik közléseiből az utókorra átmentettek. Mindezt természetesen le kellene írni, mert az élet sajnos véges, az írás révén viszont az emlékezés örök és örökölhető."
Mindez magában hordozza a könyv fő tanulságát, és akár a háromszéki krónikát makacsul, irigylésre méltó kitartással újra meg újra át meg átíró Sylvester ars poeticájának is felfogható. Summája: mindent meg kell tenni azért riporterként, krónikaíróként is, hogy az elmúlt évtizedek elhallgatott, meghamisított, manipulált története teljes egészében ismertté válhasson, hogy ne maradjanak a történelemben és a tudatokban fehér foltok, hogy szűnjön meg végre a bizonytalanság és a gyanakvással vegyülő rettegés, hogy minket megint és újult erővel ,,átvernek"… Borges valahol idézi Mallarmét, aki szerint a világon minden azért történik, hogy egy könyvben megírásra kerüljön. Ami Sylvester, Ojtoz és környéke krónikása esetében úgy is érthető, hogy ha minden megírásra kerül egy, két, tízezer könyvben, ami megtörtént, akkor semmi nem marad(hat) kibeszéletlenül.
Zárójelben: Sylvester is sokat ír az autonómiáról, ami a jövőnk záloga, mert lehetőséget teremthet egy emberibb élet megélésére… Szó esik a területi és a személyi autonómiáról is. A kettőnek látszólag kevés köze van egymáshoz, az egyik adminisztratív, a másik tudati és nevelési kérdés. De csak a múlt minél teljesebb megismerése, a tapasztalatok feldolgozása és a tanulságok levonása, az önismeret alakíthatja ki a személyi autonómia megélésének feltételeit, a szabadságukat természetes módon következetesen és tudatosan megélő emberek csoportját, akik azután keresztülvihetik a dolgok nem elhanyagolhatatlan, adminisztratív részét is. A hangsúly itt, tekintve, hogy egy tájegység története rajzolódik ki a kisemberek százait felvonultató, sokszor töredékes, sokszor mélyebb összefüggésekre is rávilágító monológjaiban, a szabadságon van. Amely ezen a tájon mindig is elérhetetlen ábránd volt.
Sylvester kis darabokból, kisebb, sokszor anekdotikus, sokszor a történelmi ismereteket is mozgósítva tragikus történetekből rakja össze könyvét, beígérve a történtek logikájából is következő reprezentatív folytatást, hiszen a könyv, engedelmeskedve a benne lévő történethalmaz ,,parancsának", tovább írja önmagát, újabb és újabb összefüggésekre derítve fényt. A könyv szerkezete mozaikszerű, történelmi kirakójáték. Mint említettük, a történetek folytatják, átmetszik, kiegészítik, időnként terrorizálják egymást.
Így jelenik meg előttünk Ojtoz és környéke története, múltja és főként közelmúltja. Idézetünkben szó volt arról a bizonyos, szovjet katonák által felborított szekérről. A szekereknek nagy szerepük van a történetekben, nem véletlen, hogy az ojtozi történetben fontos szerepet játszó egykori mezővároska, Bereck történelmi áttekintésekor Sylvester nagy hangsúlyt fektet a berecki szekeresek több évszázados történetére is. Az ojtozi szoros és Bereck kereskedelmi szempontból mindig fontos szerepet töltött be, a berecki szekeresek egészen Brassóig vitték és hozták a portékát, sokszor embert próbálóan nehéz körülmények között.
Berecki bolyongásainak egyik napját összegezve írja a szerző: ,,…többször is végigbóklásztuk a települést, Ojtozba is eljutottunk, és volt alkalmunk érzékelni, hogy a város s a falu közti ingajárás ma is érvényesül, valahol ott lebeg, fel- és alászáll, mint nagyközséget ottjártunk alkalmával éppen beborító köd, hogy néha ablakot nyithasson a fellegek mögött figyelő nap számára". És Sylvester, a krónikaíró számára is, aki blendeélességű pillantással figyeli a tájat és embereit. A legtöbb történet, korántsem véletlenül, a traumákat okozó második világháborúhoz és a diktatúra befejezhetetlennek tűnő évadaihoz kapcsolódik, kirajzolva történetmondóiról egy igen izgalmas és vonzó képet, hangsúlyozva, hogy az ojtozi emberek zöme dacosan igyekezett hű maradni szüleitől, nagyszüleitől átöröklött életfelfogásához, ne féljünk a nagy szavaktól: eszményeihez, ezért történeteik vonzó és felejthetetlen képét adják egy, mindig a történelmi viharok centrumában fuldokló tájegységnek. Az itt élő emberek minden bizonnyal többet érdemeltek volna. Ennek tudata s a fennállónál többet, jobbat akarás lehet a közös jövő záloga.
* Sylvester Lajos: Ojtoz völgye a hadak útján. A Kárpátok délkeleti átjárójának régi és új keletű históriája. Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2008.
