A nemzeti pénzintézet kormányzója általában a pénzügyi fegyelem, az óvatosság pártján áll, ám most azt üzeni, kizárólag a lakáskölcsön igénylőjét terheli a felelősség azért, hogy húsz-harminc esztendőre reménytelenül eladósodott. Isărescu azt mondja, régen, amikor nem is létezett hitel, 20–30 esztendőt is dolgoztak, amíg felépítették az áhított családi házat.
A konzervatív, hivatalát 1990 szeptembere óta vezető jegybankelnök állítása nem alaptalan, ugyanis a legutóbbi válság egyik leegyszerűsített tanulsága az, hogy költekezés terén szerencsés addig nyújtózkodni, amíg a takaró ér. Ám nem lehet eltekinteni a pénzintézetek korábbi, agresszív hitelpolitikájától sem, nem mentesíthetők a felelősség alól a pénzt kínálók. Hiszen a 2010-ben bevezetett pénzügyi megszorításokat megelőzően csak az nem vett fel bankhitelt – porszívóra, autóra vagy lakásra –, aki nem akart. Így maguk a hitelezők is tehetnek arról, hogy a lakosság tekintélyes része azt az illúziót dédelgette, hogy karnyújtásnyira a boldogság megvásárolható része. E délibábos, igaztalan jólétérzet fenntartása erkölcsi tekintetben alig különbözik a kilencvenes évek legendás pénzügyi átveréseitől, amikor a kolozsvári Caritas vagy a Vântu-féle FNI százezreket kecsegtetett a gyors meggazdagodás reményével. Mára természetesen változott a helyzet, mérséklődött a hitelezés, ám nem eléggé, mert a jegybank most is csillapítani próbálná a kölcsönök folyósítását. Mi több, a Nemzetközi Valutaalap az államilag támogatott Első ház programot kifogásolja, mert szerinte veszélyezteti a bankrendszer stabilitását.
Csakhogy a Valutaalap hivatalnokai éppen attól a romániai sajátosságtól tekintenek el, hogy e program révén olyanok juthattak hajlékhoz, akiknek másképp erre esélyük sem lett volna. Az érintett, fiatal családok kis lakásokat vásárolhattak maguknak, otthonaik árát tíz, húsz, esetenként harminc évig törlesztik. Sőt, annak idején a jegybank elnöke nem huzigálta a bankigazgatók fülét azért, mert a kiszolgáltatott, kis jövedelmű lakosság számára lehetővé tették, hogy látszólag előnyös devizahiteleket válasszanak, miként azt sem közölte, hogy pár év múltán foghatják a fejüket az árfolyamváltozás miatt. S ha akarná, a jegybank első embere azt is láthatná, Romániában a dolgozók többsége nem reménykedhet abban, hogy 20–30 évi kemény munka után bútorozott házra cseréli kétszobás tömbházlakását. És miközben fegyelmez, azon is töprenghetne, megtett-e mindent azért, hogy pénzügyi értelemben felvilágosultabbá váljék a lakosság, netán a tantervet készítők is belássák: az iskolának ma már az is feladata, hogy gazdasági téren is felkészítse a diákokat. Bár azért, hogy évek múltán ne felelőtlen költekezésért és eladósodásért ostorozza őket a nemzeti bank elnöke.