A XVIII. században 800–900 magyar diák tanult itt, és a század második felétől kezdve a kollégium tanárai fontos művelődési feladatot töltenek be Erdély szellemi életében. Bethlen Gábor és kortársai egészséges politikai ösztöne felismerte, hogy a protestantizmus kiemeli Erdélyt a Habsburgok szorítógyűrűjéből, és megnyitja a szellem csatornáit Európa felé. „Hintapolitikája” a nagyhatalmi függvényhelyzetből adódott.

Közben Európa-járó diákok és prédikátorok tovább szövögették az erdélyi szálakat a nagyvilág felé; Heidelberg, Göttingen, Leiden és Utrecht bevonult a kollégium falai közé.

A külföldön tanuló erdélyi diákok századokon keresztül informátorai és közvetítői voltak a nyugati kultúrának. Erdély szellemi emberei, hacsak alkalom adódott, a nagyvilág felé tekintettek.

Az enyedi kollégium tanárai és egykori diákjai az élen jártak. Pápai Páriz Ferenc megírja az első magyar nyelvű orvostudományi munkát, a Pax corporist (1690), Tótfalusi Kis Miklós európai rangú mestere volt a betűmetszésnek – itt tervezte kalandos útját Körösi Csorna Sándor, az első angol-tibeti szótár szerkesztője, a kollégium növendéke volt Kemény Zsigmond író és reálpolitikus, a világhírű matematikus, Bolyai Farkas, a Tentamen szerzője, az európai hírű festőművész, Barabás Miklós, Hegedűs Sándor pedagógus, Szász Károly jogász és reformpolitikus, Köteles Sámuel filozófus és mások.

Az erdélyi magyar szellem a nagy veszedelmek idején a kollégiumok falai mögé húzódott. Enyed, Kolozsvár, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy, Csíksomlyó, Zilah az erdélyi magyar műveltség védői voltak. Itt működtek a nyomdák és itt született a színjátszás. Miskolczi Zsigmond 1698-ban bemutatott darabja, a Cyrus komédiája elindította Enyeden az iskolai színjátszást, melyet a kollégium az osztrák hatóságokkal folytatott küzdelem idején hosszú ideig ápolt. Amikor az anyanyelv léte kérdésessé vált, a kollégium tanárai és tanulói önképző nyelvművelő társaságot szerveztek.

Az elnyomó Habsburg-politika csak elősegítette az anyanyelv és nemzeti lét tudatosítását.

A kollégium falai fogadták be a lakosságot, amikor a Habsburg-ellenes harcokban a császári csapatok a város nagy részét lerombolták. Egyszer a kollégiumnak is menekülnie kellett Enyed első pusztulásakor a török-tatár elől; menedéket a torockói Székelykő sziklabarlangjai nyújtottak, mint annak idején a torockóiaknak. Enyed kiheverte a török-tatár dúlást, de három és félszáz évvel később Basta, majd Mihály vajda égette porig. Alig múlt el egy újabb század, Rabutin és Tiege osztrák martalócai pusztítják el a várost kollégiumával és középkori vártemplomával együtt. Sem a kollégium tanárai, sem diákjai nem élték túl a pusztulást.

Az 1849-es esztendő ezen is túltesz. Nemcsak a város és lakói élete, de a ’48-as szabadságharc enyedi lángja is kialudt, amikor a Habsburgok oldalán harcoló hegyi románság a városra tört és elpusztította.

A négyszer leégett könyvtár ritkaságai és pótolhatatlan kéziratai is ekkor semmisültek meg.

A bécsi döntés után, 1940-től a kálvinista Enyed a megmaradás dél-erdélyi jelképévé vált – amikor a kalendáriumon kívül alig közvetítette másvalami a magyar írást. Írók, szellemi vezetők mentették, ami megmenthető volt. Szász Pál az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület vezetését vette kézbe, Kacsó Sándor az egyesület lapját szerkesztette, gazdatanácsokkal látta el a parasztságot.

A kollégium falai között működött Dél-Erdély egyetlen magyar tanítóképzője.

Vajon lesznek-e ezután is, mint a nagy időkben voltak, akik továbbadják a szellem pislogó lángját? A megmaradás tudata ma is él Enyeden, ahol az élni akarásnak annyiszor útját állta a történelem. A Bethlen Gábor Líceum – ahogy ma nevezik – nemrég ünnepelte fennállásának 350. évfordulóját; magyar tagozatán rendszerint több száz diák tanul, a régi hagyományokat felidézve.

Az újabb időkben is voltak neves tanárai és tanulói, hogy mást ne említsek, csak a költő Áprily Lajost a két világháború között vagy az irodalomkritikus Vita Zsigmondot, az erdélyi részleg könyvtárosát, a történelemkutató Borbáth Károlyt és a mai erdélyi prózaírás kiváló mesterét, Sütő Andrást.

A középkori vártemplom restaurálását nemrégen fejezték be, a megmaradt műemlékek rendbehozatalát is tervbe vették. A kollégium könyvtára a kolozsvári Egyetemi Könyvtár fiókkönyvtára; úgynevezett „különgyűjteménye” az erdélyi történelem dokumentumait tartalmazza.

Valahol itt, Enyed közelében állt a legrégibb erdélyi magyar vár. Enyed és Torda közt van a legtöbb Árpád-kori település. Marosgombás, Marosdécse, Felvinc, Székelykocsárd nem is olyan régen még színtiszta magyar falu volt. Kocsárd – ahogy röviden neveztük – élénken megmaradt emlékezetemben; állomásán rendszerint órákig kellett a csatlakozásra várni, bármilyen irányból érkezett a vonat.

Székelykocsárdi vasútállomás

Itt támadt a várakozás egyik hajnalán Dsida Jenőnek a kisebbségi élet magányából feltörő lázas víziója: „Nem volt csatlakozás. Hat óra késést / jeleztek ... a kocsárdi / váróteremben, nagycsütörtökön. / … Testem törött volt és nehéz a lelkem / … Tompa borzalom / fogott el, mély állati félelem /  …  szerettem volna néhány / szót váltani jó, meghitt emberekkel, / …  de Péter aludt, János aludt, Jakab / aludt. Máté aludt és mind aludtak... / Kövér csöppek indultak homlokomról / és végigcsurogtak gyűrött arcomon.” (Nagycsütörtök.) Nehéz volt az élet akkor, ezen a tájon – szinte elviselhetetlen.

Marosújvárnál keletre fordul az út, és rövidesen rátér a torda–marosvásárhelyi műútra. A tatárpusztítást túlélt marosújvári román kori templom romokban hever. Egymást követik a Maros menti falvak és városkák: Marosludas, Radnót, Kerelőszentpál. Marosludas környékén a hatvanas évek elejétől  nagy iramban folyik az iparosítás. Radnótról ide látszik a volt Rákóczi-kastély nehéz tömbje.

A kerelőszentpáli Haller-kastély 1909-ben

A kerelőszentpáli Haller-kastély megvakult ablakszemeivel, düledező falaival tehetetlenül tükröződik a Marosban, mint a pusztulás iszonyú mementója. Hatalmas parkja elpusztult, egy-két üszkös törzs maradt hírmondónak. A régi vár Kendy családi birtokként került a Haller család birtokába. A mai kastély 1760-ban épült, és az utolsó háborúban súlyosan megrongálódott. 1959-ben félig-meddig rendbe hozták, rövid ideig iskola volt, azután zöldségraktár, a mai napig. A kastély melletti régi harangtornyot 1950-ben az állami gazdaság akkori vezetője lebontatta, és a harangokat eladta. A Haller család reneszánsz stílusú temetkezési helye, az Imola, Erdély egyik legszebb családi sírboltja ugyancsak erősen megrongálódott; javítását tervbe vették.

A kerelőszentpáli Haller-kastély 2002-ben

A Hallereknek jelentős szerepük volt Erdély történetében. István II. Rákóczi Györgynek volt a tanácsadója, ellenezte a fejedelem szerencsétlen kimenetelű hadjáratát. Fia, János író és politikus, a Hármas história fordítója és I. Apafi Mihály tanácsadója.

Nem messze a Marostól, a falu melletti réten a „trónkövetelő” Békés Gáspár vívta véres csatáját a Habsburg imperializmusnak ellenszegülő Báthory István fejedelemmel, aki az önálló magyar államot akarta helyreállítani.

A szentpáli kastély sorsára jutott erdélyi reneszánsz és barokk kultúránk nehéz teherként kísér a Maros-völgyi úton.

Nem mindent a háború dühe pusztított el, mint Bonchidát, ahol Erdély egyik legszebb barokk kastélya és Európa legnagyobb Goethe-gyűjteménye semmisült meg. A háború utáni öncélú rombolás és rövidlátás is megszedte a maga adóját.

A késői szándék már sok mindent nem tudott jóvátenni. Értelmetlennek tűnik épp itt, ezen a tájon, ahol a több nemzetiségű és több vallású eszmék születtek. Itt van példának Nagyernye, ahol most áthaladok: öt különböző vallásfelekezet temploma áll békésen egy faluban. S ha fölösleges is lenne a szomszédos Gernyeszeg Teleki-kastélyának időszerűtlen játékosságával, az 52 szobával és a 365 ablakkal dicsekednünk, barokk emlékét őriznünk kellene.

Temesvárról, Aradról, Nagyváradról 1945 után elmenekült a magyar értelmiség. Kolozsvárról nagy részüket börtönökbe vagy fogolytáborokba vitték. Aligha véletlenül történtek a messzemenő marosvásárhelyi engedmények. Kolozsvár szellemileg megcsonkulva állt, Székelyföldet és a székely fővárost, Marosvásárhelyt nem lehetett semmibe venni.

És valóban, Marosvásárhely a Magyar Autonóm Tartomány fővárosa lett, egyetemet, főiskolát, színházat, lapokat és nyomdát kapott, szellemi kisugárzása nagyobb volt, mint Kolozsváré.

Amit máshonnan száműztek, azt Vásárhely fogadta be. Alig telt el azonban egy évtized, a magyar intézményekbe bevonult a „kétnyelvű” politika, a székely főváros „szigetvárossá” változott – magyarok csak a városi tanács engedelmével kaphattak betelepülési engedélyt. Harminc év alatt háromszorosára duzzadt a város lakossága: 1971-ben 125 573 lélek, ebből körülbelül 70–75 000 magyar nemzetiségű.

(folytatjuk)