Aki szálfaegyenesen éri meg a nyolcvanat, kihúzott derékkal, felvértezve szavakkal, örök mondanivalóval, az írás kiapadhatatlan bőségével, az megélheti a teljességet. Olyan magától értetődő természetességgel, keresetlen tisztasággal formálódnak verssé ma is a gondolatai, mint ahogy fényekkel és hangokkal benépesül a reggel, ahogy a napszakok váltják egymást, vagy ahogy a vándor előtt kinyílik a táj, formákat mutat, hármas utakat, a létezés alternatívái közül az egyetlen választhatót.
Czegő Zoltánnak volt bátorsága megkeresni a lehető legjobb hazát, az egyetlen élhetőt, mert útkeresőnek lenni sosem szégyen, ha az ember megtalálja végül a helyét a világban. Volt mersze elmenni, visszajönni, elvegyülni, kiválni, megmérettetni, de könnyűnek soha sem találtatott, mindig szólt, soha nem hallgatott, soha nem hallgatta el az igazságot.
Egy csapongó, reménykedő, mindent feladó és aztán mindent ismét akaró magamfajta újrakezdőhöz mindig voltak biztató szavai, finoman terelgető tanácsai, amiből erőt meríthettem a folytatáshoz és felmérhettem az esélyeimet. A biztatás nála soha nem volt dicséret, mézesmadzag vagy könnyű mérce. A biztatás tőle mindig feladat volt, a magas léc, amit ha megugrani nem lehetett, de neki kellett rugaszkodni újra meg újra.
Köszönöm a nyolcvanesztendős Czegő Zoltánnak, hogy emlékeiben őriz rólam egy képet. A Rétyi-tavon egy csónakban vitatkozó fiatal párocska, egy könnyeivel küszködő leányarc, akkori önmagam tóba merült képe az ő emlékezetéből bújt elő. A múltamnak ezt az elfeledett kis darabját tőle kaptam vissza…
Czegő Zoltán, Isten éltesse nagyon sokáig!
Kapui Ágota
