Ezek után természetes, hogy a koreai vezért is fel fogják terjeszteni erre a díjra, amit így megosztva kaphat meg a két vezér. Tulajdonképpen Kim Dzsongun érdemelné meg jobban, hisz ő az, aki lemond az atomfegyver-kísérletekről, felszámolja mostanig legyártott atombombácskáit, és így többé már nem fog – mert nem tud – fenyegetőzni sem vélük. Akkor végül is ki tesz többet a békéért? Természetesen a kis koreai. De bárki okulhat az esetből, és megtanulhatja, miként lehet elnyerni a Nobel-díjat. Ha nem makaó nevű kártyajátékon, mint Rejtő Jenő hőse, akkor úgy, mint Kim Dzsongun. Először is előállít valami tömegpusztító fegyvert, mutatóba néhányat felrobbant belőle a föld alatt, majd elkezd vele fenyegetőzni, aztán nagylelkűen lemond róla. Kim úgy viselkedett Trumppal, mint a kisegér, mikor az elefánttal ballagtak a dzsungelben, és az egérke egyszer csak megszólalt: csörtetünk, csörtetünk. A törpe vezér próbált nagyobbacskának mutatkozni az újsütetű, majdnem 1,90 méteres barátja mellett, ezért magasított talpú cipőt viselt, amit nadrágja szépen eltakart. És azt is bizonyította, hogy nem csóró, mert nem a neki felajánlott tollal írta alá a megkötött egyezséget, hanem privát pennájával. Tulajdon testőre is van, 12, akik gépkocsija mellett szaladnak, és az ilyen találkozókra saját budit is visz mindig magával. No nem azért, mintha attól félne hogy hirtelen be…ijed, hanem hogy nagydolga végezte után nehogy biológiai mintát vegyenek belőle, és következtetni tudjanak egészségi állapotára. Négyszemközti megbeszélésükön a főhősök mellett csak másik négy fül és két száj vett részt: a tolmácsok. Hogy ott miről tárgyaltak, persze nem lehet tudni. Pedig a közös tanácskozásról, amit a frizurák találkozójának is neveztek, mindent aprólékosan kielemeztek a szakértők. Így például részletesen felsorolták a közös munkaebéd fogásait, ami rákból, avokádós salátából állt.

Érdekes, hogy mostanáig kölcsönösen és vaskosan becsmérelték egymást. És ebben Kim volt a finomabb, mert ő csak nemes egyszerűséggel, „zavarodott vénembernek” nevezte Trumpot, míg az amerikai elnök dagadtnak, apró rakétaembernek aposztrofálta régi ellenségét és mostani újdonsült barátját, Kimet.

Szingapúrban Trump nagy odaadással, joviálisan nyújtotta kezét tárgyalópartnerének, míg annak idején, amikor nála járt látogatóban a német kancellár asszony, Merkel, még kezet sem akart fogni vele, és végül csak úgy, foghegyről bökkentett oda neki. Viszont most nagy melegséggel szorongatta a diktátorka kezét, aki 25 millió embert tart terror alatt és 80–120 000 politikai foglyot munkatáborokban. Még személyes telefonszámát is megadta neki, hogy ha netán magányos, és cseveghetnékje támadna, bárhol fel tudja hívni őt. Úgy látszik, Amerikának, a demokrácia és az emberi jogok bajnokának elnöke nem az európai vezetőkkel parolázik barátságosan, velük inkább kereskedelmi és hatalmi harcba száll, úgy akarja hazáját ismét naggyá tenni, hogy egy tirannussal szövetkezik.

Trump nagy üzletember, lehet, hogy kimondottan ilyen alapon közeledett Kim Dzsongunhoz, megunva már a vele való ellenségeskedést. A tárgyalások után említette, hogy milyen jó, hosszú tengerpartja van szép kilátással, ahová például – ugyebár – sok hotelt lehetne építeni. Lehet, hogy titokban még ajánlatot is tett Észak-Korea felvásárlására. Amerika már kötött egy jó üzletet Oroszországgal, amelytől 2 cent/hold áron felvásárolta a Romániánál több mint hétszer nagyobb Alaszkát 1867-ben. Az akkor kifizetett 7,2 millió dollár potom pénz volt az Egyesült Államoktól nyolcszáz kilométerre levő mostani tagállamáért. Ha megvásárolná Észak-Koreát, az lehetne legújabb tagállama. Kim Dzsongunnak fizetné ki, menedékjogot adna neki, hogy azt Amerikában költse el.

És az észak-koreai nép is boldog lenne: nem boldogítaná tovább szeretett vezére.