Kötve hiszem, hogy azért nevezték így, mert a tövében hűsöltek a tapsifülesek. Ugyan mekkora árnyékot vethet egy spárga? Valószínűbb, hogy a formája miatt hívták lófarkfűnek, majd nyulárnak, azaz nyúlánknak – ebből lett a nyúlárnyék. Nevezték veréb- és klárisfűnek is, de az aszparágusz csak szegény rokon a liliomfélék családjában, virágboltokban zöldként kötik a csokorhoz. Akkor már inkább: tavaszi csirág. A nyelvtudós Czuczor Gergely szerint ez a fiatal hajtás igazi neve. Költőibben: a „zöldségek királynője”.
Szerepel az óegyiptomi hieroglifák között, a pompeji mozaikokon, megfestette Édouard Manet, ódákat zeng róla Rostand és Goethe („a legjobb fejek Németországban”). Apicius, a római ínyenc már az első században figyelmeztet, hogy a fejét főzni nem szabad, csak párolni, Bartolomeo Sacchi meg – aki szakácskönyvet írt a XV. század közepén Az őszinte élvezetekről és az egészségről – azt mondja, a növény felkelti az emberben a bujaság vágyát, de gyógyír a vesebajra és a fogfájásra is.
A spárga kultikus étek, divat és őrület, kedvelői között szabályos szekták alakultak ki. Tavasszal nyersen ették, télidőre az Alpok jegén fagyasztották: a fehér édes és kellemes, a zöld vékonyabb ugyan, ám kesernyésen pikáns, a mályvaszínű meg kövér és húsos, mint a lengyel nemes asszonyok, olasz ínyenc ilyet nem enne meg soha. A spárga eredetileg zöld volt, ám XIV. Lajos jobban a rabjává vált, mint szeretőinek, ezért megparancsolta kertészének, hogy „fehérítse ki”, ami Jean-Baptiste de La Quintinie-nek sikerült is: olyan melegágyat tervezett, amelyben a csirág volt árnyékban, nem a nyúl.
Pártok alakultak a szószokat illetőleg is. Julius Caesar vajjal öntötte le, I. Ferenc olívaolajjal, Marcel Proust francia író pedig – aki kis híján elalélt a nedveskék mályvaszínekben pompázó, „azúrkékkel pettyegetve észrevétlenül halványuló” spárgacsomók látványától – gratinírozva szerette. Csak Lippay János uram volt immunis a spárgaőrülettel szemben, ő az első magyar kertészeti munkájában 1664-ben azt mondja, szerinte „a spárga csak arra jó, hogy kiűzze az emberből a büdös vizeletet”.
A valóságot hívebben tükrözi a két neves francia akadémikus története 1750-ből. A költő és filozófus Fontenelle – aki néhány nap híján száz évet élt, ami abban a korban ritkaságnak számított – éppoly spárgarajongó volt, mint barátja, Terrasson abbé. Az életben szinte mindenben egyetértettek, kivéve a csirág készítésmódját. Fontenelle á la vinaigrette szerette (olajjal és borecettel), Terrasson pedig vajas mártással, buggyantott tojással. Történt, hogy a költő hatalmas kosár friss spárgát kapott, épp akkor, amikor az abbé betoppant. A vita újra lángra kapott a gyönyörű növények láttán, végül kedvetlenül megegyeztek, hogy felét így, felét úgy készíti a szakácsnő. Alig ültek asztalhoz, amikor az abbé rosszul lett és lefordult a székről. Gutaütés. Fontenelle felugrott, és üvöltve rohant a konyhába: „Teréz, á la vinaigrette, az egészet á la vinaigrette!”
Morbid a történet, elismerem, de spárgaügyben nincs tréfa. Charles Ephrussi, a híres műgyűjtő például 1880-ban megkérte Manet-t, fessen neki egy csomag spárgát. A festmény annyira tetszett a gyűjtőnek, hogy a kialkudott 800 frank vételár helyett ezret adott a művésznek. Manet, aki senkinek nem szeretett adósa maradni, pár nap múlva küldött egy képet Ephrussinak, ami egy darab csirágot ábrázolt: „Ez a spárga kimaradt a kötegből!”
Hogy aztán ehhez a képhez mit szóltak a leányiskolák tanárai, akik Manet idejében tiltották, hogy az úri kisasszonyok kézzel egyék a csirágot (pedig akkortájt ez kötelező volt!), nem tudom. De Manet-nak már a Reggeli a szabadban című képe is botrányt okozott, pedig ott az elemózsiás kosárban nyúlárnyék nem is szerepelt.
Vinkó József (Heti Válasz)
