Kapui Ágotát (akárcsak nyomban utánaröppent jó Bátyánkat, Kányádi Sándort) jó ideje házi költőnkként szerethettük, mióta felénk fordította űzött, verses beszédet újrakezdő, hazanéző arcát, mert hiába vonta szívére új honában az égi (azaz: elektronikus) sajtó, vissza­vágyott az erdélyi papiros nyomtatott betűire. S ott folytatta, ahol abbahagyatták véle, fittyet hányva, hogy közben kiparadigmaváltották divatból a közössége tekintetét kereső poézist, elküldte csaknem minden sorát, pipával megjelölve, melyeket a nehéz bútorzatú e honi redakciók papírra nyomtatni nem vállaltak. Bár személyesen nem volt szerencsém megismerni a költőt, itthoni olvasói és szerettei nevében is megköszönve nehéz hűségét, kézszorítás, ölelés helyett, mintha virágot égi folyóba, küldöm utána e kis verscsokrát.