Mindig azt gondoltuk, némi irigységgel, mindannyiunkat túlélsz. Minket, csikókat, amikor néha meglátogattál a Székelyföld szerkesztőségében, nagygalambőszen, és elmesélted huszadjára is ugyanazt a történetet.

Huszadikszor is élveztük.

Emlékszem, valamikor nagyon kölyökkoromban olvastam először, hogy aki a vesszőt a térde alá tűri, annak majd az arcába vág. Az ellenállás jelképe volt, egy életre megmaradt.

Az igazság az, életedben jelkép voltál, Bátyám. A nagygalambfalvi iskola csak arra várt, végre Rólad keresztelhessék el. Nevettünk ezen akkor. Ma már nem.

Végül is szikár, székely emberekként nem sírunk. Kiöntünk egy korty pálinkát az emlékedre. Emlékszem, egyszer azt mondtad, Bátyám, a gyümölcsös végén, jeltelen sírban akarsz nyugodni.

Zarándokhely lesz, minden szerénységed dacára, bocsásd meg nekünk. Ez már nem a Te döntésed.

Bátyámuram, aki néha enyhe megbocsátással és kételkedéssel, de szeretettel fogadtál: nézd el nekem ezeket a sorokat onnan, ahol vagy. Hiszen Tőled tanultuk: a szeretet, a hit, a hűség, az anyanyelv a legfontosabb.

Nem voltál, Urambátyám, bocsásd meg, ministránsgyerek. De Ember voltál. És ez mintát, példát mutat emberpróbáló korokban.

Látom magam előtt szelíd mosolyod, hallom szarkasztikus megjegyzéseid. És most látom a gyászt, ami nem is gyász: hát Kányádi meghalt?

Dehogyis. Csak előre ment... Utat mutat.

GYÖRGY ATTILA