Nemrégiben háromszéki körútja alkalmával Baróton is járt Gábor Ferenc, a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Országos Tanácsának frissen megválasztott elnöke. Látogatásakor tarsolyában ott volt az a négy kötet is, amelyben a Fekete-Körös völgyében elhelyezkedő Köröstárkány és Kisnyégerfalva (1919), valamint Magyarremete és Gyanta (1944) vértanúságát dolgozta fel. A világháborúk végén a környékbeli románság kihasználva erőfölényét rátört a békés magyarokra, és valóságos vérfürdőt rendeztek. Köröstárkányban kilencvenegy időst és fiatalt öltek meg, nem kegyelmeztek a vaknak sem, és volt, akit élve temettek el – 1919 fekete húsvétja után 204 gyermek maradt árva. Kisnyégerfalván tizenhét embert gyilkoltak meg csak azért, mert magyarok voltak, Magyarremetén negyvenegyen, Gyantán negyvenhárman vesztették életüket, köztük az alig kétesztendős(!) Antók Juliska. Szólni kell ezekről a történésekről, mert mártírjaink emléke kötelez; szólnunk kell, mert nem engedhetjük, hogy elhallgassák, eltöröljék történelmünk – mondotta a szerző.
Székelyek maradékai
Nagyváradtól alig hetven kilométerre, a Magyar Alföldhöz nagyon közel, mégis nagy román tenger Dél-Bihar: a Belényesi-medence 132 településéből mindössze nyolcban élnek nemzettársaink, és közülük is csak egy olyan van, Köröstárkány, amelyet szinte kizárólag csak mi lakunk. Magyarok számszerűleg kevesen élnek e tájon, mégis szálkát jelentettek a románság szemében. Hogy miért, csak találgatni lehet. Talán székelységük – mert többször is telepítettek székelyföldieket a mongol és török betörések vagy éppen pestis- és kolerajárvány miatt elnéptelenedett vidékre –, talán a föld kitartó és szakszerű művelése révén teremtett magas életszínvonalat biztosító jólétük miatt éreztek velük szemben ellenségesen a náluk szolgálók? Ki tudja? Tény, hogy 1919. április 19-én, húsvét nagyszombatján nem a román királyi katonák lőttek a magyarokra. Pedig, ha okot kerestek volna rá, találhattak volna, hiszen a község ezerkétszáz lakójából mintegy kétszázan csatlakoztak a Fekete-Körös-völgyében előrenyomuló románokkal harcot felvevő Székely Hadosztályhoz, ami „bűnnek” éppen elég lehetett volna...
Mégsem ők, hanem civilek és egyenruhába öltözött környékbeli románok gyűjtötték össze Köröstárkány magyarságát, és végeztek ki közel száz embert.
Kisnyégerfalva a Fekete-Körös jobb partján fekszik, átellenben a túlsó parton levő Köröstárkánnyal. Az évszázadok alatt a két falu szorosan összefonódott. Becsülték egymást, jó viszonyban éltek, az egymás közti házasságoknak se szeri, se száma nem volt, földjeik egymás határába nyúltak. A két település azért annyiban különbözött, hogy Kisnyégerfalva lakossága vegyes volt, mivel felső, a dombon elhelyezkedő és az országúttal, vasúttal párhuzamos részét az időközben betelepült románok lakták. A két nemzetség viszonya – bár csak igen kis mértékben keveredtek – nem volt rossznak mondható, ezért is meglepő, hogy a Székely Hadosztály térségből való kivonulását követően milyen kegyetlenül bántak el velük szomszédjaik. Bár megtehették volna, hogy védelmükre kelnek, épp ellenkezőleg, sok esetben az atrocitások elkövetői mellé álltak!
A történet megismétlődik
A Fekete-Körös-völgyi magyarságnak nemsokára újabb megpróbáltatásokkal kellett szembenézniük: alig negyedszáz év múlva a köröstárkányi és kisnyégerfalvi pogromok után szinte szóról szóra ismétlődött meg minden Magyarremetén és Gyantán.
A bécsi döntés után ez a térség nem került vissza az anyaországhoz, ám a románok augusztusi pálfordulását követően kis időre mégis Magyarországgá lettek, miután a honvédek 1944. szeptember 11-én megszállták Belényest és környékét. A magyarok csak tíz napig tudták állásaikat tartani, és 24-én a román katonák és a szomszédos falvak románsága győzedelmesen vonulhatott be.
Hamarosan ki is mutatták foguk fehérjét: partizánakciók vádjára hivatkozva megöltek negyvenegy ártatlan embert, a falut feldúlták és kirabolták.
Másnap Gyantára a román hadsereg „farvizén” egy Teodor Brîndea nevű százados vezetésével érkeztek a környékbeli románok, akik a magyar hadsereg segítésével, illetve a románokra való lövéssel vádolták a magyarokat. Negyvenhárom személyt – köztük egy vegyes házasságban élő és családját védelmező románt és két elfogott magyar katonát – mészároltak le, sokakat bántalmaztak, a nőket megerőszakolták, az állatállományt elhajtották.
Halál a templom tövében
Gábor Ferenc Életem viharának emlékére – Köröstárkány fekete húsvétja című könyvében dokumentarista részletességgel járt a történések után. Első részében az isonzói „Haláldombnál” megsérült, majd altiszti iskolába kerülő, s úgy a Tanácsköztársaságba is belekóstolt nagyapja, Gábor Ferenc (1896–1985) visszaemlékezése révén nemcsak korrajzot készített azon időkről, de azt is érzékelteti, mi várható a háborút követő közvetlen időszakban. A könyv második részében az elődei által elszenvedett mártíromságról és az azt követő, napokig tartó rablásról ír.
Szó esik a hatalom történelmet eltörölő szándékáról, amely arra próbálta kötelezni őket, hogy az 1919-es fejfákról kitöröljék a vérengzésre utaló időpontot, és a berendezkedő új államhatalomról, amely a román nyelvtanulást esetenként testi fenyítéssel próbálta elősegíteni, valamint a román hivatalnokok megjelenéséről és az újrakezdés nehézségeiről.
A köröstárkányiak fájdalmukról nem szívesen beszéltek volna kívülállónak, de a közülük való előtt megnyíltak, ezért az olvasó méltán érezheti úgy, szeme előtt szinte filmszerűen peregnek le az események.
„(…)Pali János szinte teljesen átvirrasztotta nagypéntek éjszakáját. A 43 éves férfinak első felesége halála óta ilyen rossz éjszakája nem volt. Nem is tudta, hogyan vagy mikor álmodhatott, mert úgy érezte, egész éjjel le se hunyta szemét, csak nézett a lehúzott lámpába, és hallgatta a négy kislány szuszogását, és biztatta a feleségét, hogy aludjon csak nyugodtan, nem lesz holnap semmi baj. (…) Azt hallotta az utcán, az oláhok mindent el akarnak venni a magyaroktól, mert most már mindenhol Románia lesz. Nem értette, hogy lehet ez, mert hát a regáti Románia olyan messze van, hogy még hallani is ritkán lehetett róla. Most meg fegyverrel jönnek Tárkányra. Még a szolga is azt kiabálta vissza, mikor elment, hogy nemsokára ők lesznek Tárkányban az urak! Nemigen hitte, de hogy nincs magyar csendőrség, aki vigyázzon a rendre, és a katonák is elvonultak, hirtelen zúdult a falura a nagy baj. Semmit nem lehetett tenni ellene, csak várni, vajon mi lesz, vajon igaz, hogy az oláhság azt csinálhat, amit akar?
A puskalövések hozták meg a hírt, hogy itt vannak, hogy elkezdődött, amit talán csak nagyon kevesek hittek. És jöttek… Nyikorgott a kapu, valakik csoszogtak befelé. A szobába hirtelen megdermedt a levegő. Mind egymásra néztek, riadtan kapcsolódtak egymásba a szemek. Ismerős hang kiabált a szoba felé: – János bácsi, János bácsi! Lassan minden szem a hang irányába fordult. Ott állt az ajtó előtt a volt szolga, mögötte lövésre emelt puskával három román katona. – Gyere ki, János bácsi, gyertek csak! Felálltak. Elöl a férfi, utána feleség, ölében a kicsivel, utánuk a lányok. – Gyertek csak, megyünk a templom elébe, mondta a szolga sunyi mosollyal az arcán. Elindultak kifelé a kapun, ki az utcából. Szótlanul mentek. Elől a férfi, mellette az asszony, ölében a kicsivel. Egyik kislány a kezébe, a másik a rokolyájába kapaszkodva ment mellette, a nagyobbacska az apja kezét fogta. Utánuk a szolga a fegyveresekkel. Mentek a puskaropogás irányába a templom felé. Ahogy közeledtek, tértek ki az utcából, már nemcsak a puskák, de káromkodás és jajgatás is megcsapta a fülüket. Nem néztek hátra a kísérőikre, csak mentek csendben, földre szegezett tekintettel. Így értek ki a templom elé, ahol egyik sortűz a másikat érte.
Asszonyok, gyerekek sírása, sikolya vegyült férfikáromkodásba. Volt szolgák, idegen katonák rekedt ordítozása töltötte be a máskor tisztelettől csendes, nyugodt templomteret. A fal mellett egymásra lőtt emberek feküdtek, vérük a latyakos, sáros hóval vegyült és folyt lassan le a dombról.
Durva, karomként begörbült ujjak ragadták meg őket, cibálták el a gyerekeket, akik ekkorra már sírtak, ordítottak. – Duceți pruncii la o parte! (Vigyétek a gyerekeket arrébb!) – kiabálta Mitre fröcskölő szájjal, és cibálta többedmagával a kislányokat. – Nem, nem hagyom, nem engedem! – sikította az asszony. Nem engedem! Ha minket, akkor őket is! Öljétek meg őket – ordította rekedten. Öljetek meg mindünket! A kislányok, ha elcibálták egyiktől, sárba esve, bukdácsolva kapaszkodtak a másikba. Nem akarták hagyni sem apjukat, sem anyjukat. Már hang se jött ki a torkukon, csak hörögtek. Könnyes, sártól mocskos arccal bújtak egymás mellé, keresve, szorítva a szülői kezeket. Végül egy tiszt röviden odavetette: – Lăsaţi femeia și pruncii, aduceţi bărbatul! (Hagyjátok az asszonyt és a gyerekeket, hozzátok a férfit!). Durván ellökték az asszonyt és a gyerekeket, csak az embert ragadták meg és vitték a falhoz. A kislányok kimerülten bújtak mostohaanyjukhoz, aki azt se tudta, mit csináljon, csak állt és nézte a falnál álló férjét. Egy rokon öregasszony lépett hozzájuk, és elkezdte lassan terelgetni őket a Gábor Istókék háza felé, hogy legalább a kislányok ne lássák, ami történni fog az apjukkal. Elindultak engedelmesen, összefogózva, egymást támogatva, vissza-visszanézve. A szemek nem tudtak elszakadni egymástól, kapaszkodtak egymásba. Már majdnem beértek a ház kapuján, amikor eldördült a sortűz.”
