Kisfiú ült a tóparton. Lábát a langyos vízbe lógatta, s gyönyörködött a tó vizében hűsölő nyári napban. A víz fölött fáradt szúnyog siránkozott. Szeretett volna szegényke a zsombékon szunnyadó sásra ereszkedni. De a zsombékon ott gubbasztott a dülledt szemű béka.
– Ereszkedj csak alábbacska, lelkem, ilyen dundi kis szúnyogot régóta nem nyeltem.
Így verselgetett magában a dülledt szemű, de csöppet sem bamba béka, s már jó előre nagyokat nyelt a pompás szúnyogpecsenyéhez. Igen ám, de a nagy várakozásában észre sem vette, hogy a zsombék mögött ott ólálkodik a piros lábú gólya. Már emelte és tátotta volna a csőrét, hogy a békát a zsombékról a magasba röppentse.
De ekkor: zutty! A kisfiú követ dobott a tóba.
A béka meg: klutty! Fejeselt egy hatalmasat. Úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.
Csalódottan csettintett a hoppon maradt gólya, de azért méltóságteljesen rugaszkodott, libbent a magasba.
A kis szúnyogmadár pedig ekképpen hálálkodva zirregett-cirregett a kisfiú füle körül:
– Jó tett helyébe jót várj. Én mondom ezt neked, a szúnyogok királynője.
Meg is tartotta ígéretét a szúnyogok királynője, mert nem akadt az egész tóparti nagy birodalomban egyetlen mihaszna szúnyogcseléd sem, aki a kisfiú csupasz karjába, lábába mert volna csípni. Még akkor sem, amikor a nap jól kifürödte magát, már a hegy mögötti vetett ágyban aludta az igazak álmát.
