Aztán a későbbieket már nem idézem fel szívesen, mert egyre gyengébbek lettek, és a rosszat legjobb elfeledni. Egy adott pillanatban azt mondtam magamban, ez így nem mehet tovább! Akik ott futkároztak a pályán, azokról azt mondták, játékosok, pedig nem tudtak játszani, és én, a hülye, mérgelődjem miattuk? Szóval jó ideig lemondtam a meccsnézésről, s azután egyáltalán nem voltak elvonási tüneteim. Csak azokat a mérkőzéseket néztem meg, amelyek a tévé távirányítóján való briliáns zongorázásomra véletlenül elém kerültek és tetszettek.
Aztán, ahogy a szentgyörgyi csapat felkerült az élvonalba, felelevenedtek bennem a régi szép emlékek. Ám míg a szentgyörgyi csapat benn maradt az első osztályban, a magyar válogatott szereplése egyre gyengébb lett. Ők most új szabályok szerint játszanak, amelyeket nem ismerek. Ugyanis régebb úgy tudtam, hogy a csapat tagjai egymásnak adják a labdát és az ellenfél kapujába lőnek gólt. De a magyar játékosok az ellenfélnek adják a labdát és saját kapujukba rúgják a labdát. Még szerencse, hogy most legutóbb bebizonyosodott, nem is a játékosok voltak a hibásak, hanem csakis a szövetségi kapitány. Őt le is cserélték. Talán jobb lenne a játékosokat kicserélni. Ennek ellenére reménykedem abban, hogy a magyar futball nem az utolsókat rúgja.
A szebb időkig a világbajnokság jobb mérkőzéseivel és a szentgyörgyi csapatba vetett hittel vigasztalom magam.
Nemrég arra vetemedtem, hogy barátom unszolására és jegybeszerzési munkájának eredményeként elmentem a helyi stadionba megnézni a Sepsi–Dinamo meccset. Meglehetős izgalommal edzettem a mérkőzésre, megérdeklődtem, miket kell kiabálni, mert én a bíró édesanyjának emlegetésén és a Szemüveget a bírónak! szlogenen kívül mást nemigen hallottam annak idején. Aztán most a tévében csak azt, hogy: Kifelé a magyarokkal az országból!, de nem jött, hogy magam ellen kiabáljak. Közben az egyik hírtévé beszélgetős műsorában szentté avatták a szentgyörgyi csapatot. Felvetődött ugyanis, hogy mi lehet az a Sepsi (szepszi) a csapat nevében. Egyik okosnak sikerült megfejtenie a talányt, mert azt hallotta, hogy a várost úgy hívják, hogy Sepsiszentgyörgy (vagy valami hasonlót mondott), és kijelentette, hogy a Sepsi (szepszi) csakis a „szentet” jelenheti a városnévben. Hát hogyne nézne meg az ember a tévében egy szentté avatott csapatot, vagy miért ne menne el annak itthoni mérkőzéseire?
Amikor egyetlen külföldi futballmeccset, de még a világbajnokságot sem közvetítette a román televízió (’89 előtt), a vérbeli drukkerek akár a Kolozsvár melletti Feleki-tetőre, sőt, Nagyváradra is elcocókáztak. De szerencsére kiderült, hogy vannak olyan helyek itt, a megyében is, ahol a bolgár adót (de a moldovai Chişinăut is) lehet fogni, és a megrögzött szurkolók oda mentek meccset nézni, igaz, nyáron is látszott némi havazás a képernyőn, de mit számított?
Egyik régi, labdarúgással kapcsolatos élményem is ilyesmihez hasonló.
A nyolcvanas évek végén elnökösködtem a Fa-Fém Szövetkezetnél, amikor egy szép napon megjelent az irodámban két szekus. Udvariasan felkértek, hogy fáradjak be velük a Securitatéra. Én természetesen „boldogan” vállalkoztam rá. (Lett volna más lehetőségem?) Betessékeltek autójuk hátsó ülésére maguk közé. Nekem minden bűnöm eszembe jutott, talán még az is, amit nem követtem el. Járt az eszem, mint a motolla. A Titánia című film (Ceaușescuról szóló filmszatíra) videokazettája az irodában a könyvtárszekrényben egy akkumulátortöltő mögött rejtőzött. Akkoriban kellett egy ilyen jószág, mivel, ahogy Lenin elvtárs is mondta volt: a kommunizmus egyenlő a szocializmussal meg a falvak villamosításával. Mi már akkoriban nagyon a szocializmus felépítésének a vége felé jártunk, hát a lakások villamosítása következett, ezt akkumulátorról oldottuk meg, amikor elvették a villanyt. Eszembe ötlött az is, hogy kivel mit beszéltem telefonon, ami ugyebár az előszobában történt, de ki tudja, mit hallgattak még le a házban máshol folyó beszélgetésekből. Aztán leveleztem külföldiekkel. Bár annak is megvolt az előnye, hogy számontartották. Amikor egyszer olyan levelet kaptam, amelyre ráírták, hogy Románia, és a címemet, csak éppen a város neve és a megye nem szerepelt, s mégis megkaptam, az már meglehetősen gyanús volt. Azon is morfondíroztam, hogy kitől milyen politikai viccet hallottam (milyen jó viccek is voltak!) és kinek mondtam tovább. Szóval elértünk a Securitate épületéhez, és felmentünk, már nem is emlékszem, melyik emeletre. Mondták, hogy üljek le, mindjárt fogad a főnök. Aztán be is tessékeltek az irodájába. A főnök megkérdezte, hogy meginnék-e egy kávét. Én, hogy könnyedséget mutassak, kínomban megeresztettem a szokásos viccemet: délelőtt sosem iszom kávét, mert nem tudok tőle aludni munkaidőben. Miután ezen elnevetgéltünk (nekem már arcomra is fagyhatott a mosoly), a következőket mondta: tudják (mit nem tudtak?), hogy szüleimnél, Illyefalván lehet fogni a bolgár adót. Valami vendégeik vannak Bukarestből, és azt szeretné kérdezni, hogy megnézhetnék-e ott a meccset. Persze boldogan beleegyeztem.
Addig már kétszer megtörtént, hogy a hős szurkolók egy-egy izgalmasabb helyzetnél akkorát ugrottak az ágyon, hogy az beszakadt. Ezt elkerülendő aztán beálltam az udvarra az autómmal, annak tetejére feltettük a tévét, és a nézőközönség így ugrándozta végig a mérkőzést.
Most már nem kell a meccs­nézésért különösebb áldozatot hozni. Aki akarja, déltől éjfélig az oroszországi vb minden mérkőzését végigélvezheti. Én is megnézek egyet-egyet, amelyekről úgy gondolom, hogy jobbacskák. A feleségem érdeklődéssel figyeli, mivel hallotta, hogy egy társaságban a futball kapcsán bundát emlegettünk, ami igen felcsigázta a fantáziáját. Lehet, hogy a télire veszek egyet neki, s azzal megvásárolom néhány mérkőzés megtekintési jogát.