Sokan úgy érzik, hogy nekik minden, de minden alanyi jogon jár. Kijár az egészségellátás, az ingyenes oktatás, de mehetsz ingyen a könyvtárba, a városnapokon szervezett jobbnál jobb koncertekre, előadásokra, bármire. Csak szólnod kell a szüleidnek, a tanároknak, pályázzál, és mindent elérsz, megkapsz! A lógásokért, a tanárokkal való szemtelenkedésért legfennebb egy ejnye-bejnye jár, mert ugye te már a Z generációhoz tartozol, és éppen ezért neked már dolgoznod sem kell, egyből mehetsz munkanélküli-segélyre.
Kedves fiatal, kedves idősebb testvérem, szeretettel biztatlak, nézzétek a meccseket, a verejtékben fürdő férfiakat, ahogy taknyukon-nyálukon csúszva összehoznak egy-egy beadást vagy a mindent jelentő gólt.

Nézzétek a meccset, és döbbenjetek rá, hogy egy hazug világban éltek, mert igazából mindenért, ami valóban érték, nektek is meg kell küzdenetek

. Tetszik vagy nem, az élet senkinek, még nektek sem ad semmit ingyen abból, ami valóban számít. Meg kell küzdeni a tudásért, a megélhetést jelentő szakmáért, egy igazi, tiszta párkapcsolatért, a titeket anyává, apává tevő kisbabáért, mindazért, ami örömet, békét, nyugalmat hoz a szívetekbe. Nézzétek a pontot szerző játékos örömét, a csapatot, ahogy egy hosszú, nehéz meccs után diadalmasan levonul a pályáról. Döbbenjetek rá, hogy a jól végzett becsületes munka örömét, a megérdemelt győzelem ragyogását csak a harcosok ízlelik meg. Egy kemény viadalon elért diadalmas győzelem olyan tiszta öröm, olyan kristályserlege a létnek, amelyet soha senki nem vehet el tőled, amely bearanyozza az életedet, s téged néped bajnokává tesz. Elkezdődött a viadal, nézzük a bajnokságot, és szakadjon fel belőlünk is a többet, jobbat akarás. Ne pénzzel akard megvenni a diplomádat,

ne fogadd el verejtékes munka nélkül a tapsot, te küzdelemre született kemény szilánkja vagy népednek, állj ki és ott, azon a pályán, amelyet te választottál, kitartó munkával szerezd meg bajnoki címedet!

– írja üzenetében Böjte Csaba.
Egy székely egyházi ember szavait olvashattuk. E „pótló” sorok írója szintén Erdély, Sepsiszentgyörgy szülötte, aki a sors kanyargós útjain lassan harminc éve Békésre „tévedt” azért, hogy itt legyen emberré, és felismerje azt, hogy a sors valójában a Jóisten akarata, aki bizonyosan nem hiába vezérelte ide. Szép lassan békésivé lett – persze „született” sosem lehet –, de el nem feledte gyökereit. Most, az atya sorait olvasva, épp ezért értem azonnal az üzenetet. Az iskolában még nem annyira, de az egyetemen már éreztem, és megértettem, hogy nekünk, kisebbségben élőknek igenis duplán kell teljesítenünk, kétszer annyit kell húznunk, mint a többséginek, s még így is sokszor csak annak örülhettünk, hogy nem a sor végén állunk, hanem legalább a közepéig felengedtek, ahonnan megcsodálhattuk az elöl álló ejtőernyősök dicső csapatát. És éppen ez a csak azért is tanulás és munka eredményezte azt, amivé mára váltunk. Hogy ez mit jelent, azt ítélje meg a nyájas olvasó. Az atya Erdélyben rázza az ébresztő csengőt, de ez a lélekharangocska az egész globalizált világnak szól, ahol ma éppúgy kisebbségben vannak a jó emberek, mint a határokon kívül rekedtjeink. Csak a Münchhausen-manőverre számíthatunk: magunkat kell kihúznunk a bajból, saját hajunknál fogva. Ismételjük csak el: „Döbbenjetek rá, hogy egy hazug világban éltek, mert igazából minden, ami valóban érték, azért nektek is meg kell küzdenetek!” Dologra hát, „világbajnokság” van!