A Háromszék június 23-i száma cikket közöl Kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk címmel. A Présház hírportál kérdéseire Bogár László válaszol, akire figyelni kell – s ezt komolyan mondom. Nem mindenki van így vele. Egy sakkversenyen ellenfelem Bogár néven mutatkozott be, megkérdeztem, rokona-e a professzornak, s azt válaszolta, szerencsére nem. Budapesten vagyunk, amely nemcsak a világ legnagyobb  magyar városa, hanem a legnagyobb magyargyalázó magyar városa is. Ha a legutóbbi választások eredményeit nézzük,  a térképen meglepően nagy piros foltokat látunk még mindig, szerencsére nem a vértől. Szellemi vérszagtól szennyezett a levegő. Az utóbbi években javultak az értékek, s remélhetőleg a tendencia nem fordítható vissza, mint ahogy megtörtént nemegyszer a város történelmében. Magyarnak mondják magukat azok is, akiknek genetikailag nem sok, kulturálisan viszont van közük a magyarsághoz. A genetika vörös posztó, még a migránst sem szabad megtéríteni ilyen alapon. A kultúra más: a mintavétel nem perdöntő, és a  mosásnál jól fog a hígító vagy fehérítő, de a forró vasalót nem helyettesíti semmi.
A kilencvenes években a fővárosi sajtóban elképesztő fölénybe kerültek a globális pénzhatalom lokális kiszolgálói, s ránk tehénkedtek az új évezred első évtizedében is. Komoly háttérzenével jöttek a már kifosztott nemzet élére a kormányok, amelyek csavarták a kimosott lepedőt, csepegett még a víz, s készültek kiteríteni a szárítókötélre. Akkor jött a második Orbán-kormány, s fordította vissza a szakadék széléről az országot. No de nem vagyok politikai elemző, sem történész, a sajtót is csak azért említem, mert a nyugati demokráciákban ellenőrzi a kormányt. Tőle kitelik.
Tanácstalan vagyok, merjem-e útjára engedni a nagy erdőbe e cikkecskét golyóálló mellény nélkül. A szimbolikus erdőbe, természetesen, amelyben a sajt és ó egybeírott sajtó, s a szabadság börtönajtó – a rím kedvéért. Egyébként a gazdaságtól a kultúráig, a fogamzástól a temetőig minden megtalálható a maradék erdőnkben. Egy szó a kultúráról: Ágoston Balázsnak a minap jött egy cikke a Magyar Időkben Őrségváltást a tudatformálásban címmel. Felhívja a figyelmet, hogy „a nemzetépítő államnak nem csupán joga, de kötelessége érvényesíteni a kulturális identitást”. Teszi ezt azért, mert vannak itt a kultúrpolitika főhadiszállásán, akik természetesnek tekintik, hogy fegyvert adnak az ellenség kezébe. Anyagi támogatásban részesítenek közpénzből olyan írókat és művészeket, akik gúnyolódnak a magyarsággal és Orbán Viktor kivégzéséről álmodoznak. Könnyű rávágni, hogy „ostobaság”, de nem elég. Azért nem elég, mert nem csupán tájékozatlanságra vall, ami akár megbocsátható is lehetne, hanem cinkosságra. Idézek a cikkből, de el kell olvasni az egészet: „A magyar színpadokon, sajnálatosan az elszakított országrészekben is, ahol ijesztő mértékben fertőz az SZDSZ-vírus, létünk valósága helyett jobbára szexuális aberrációk, mentális defektusok sorjáznak, két felvonásnyi tömény ordítással előadva.” Jó lenne, ha egyetértenénk a befejezéssel: „Ideje rendet vágni a kultúrában, igenis értékalapon osztva támogatást és elismerést, hermetikusan elzárva a közpénzektől és bármiféle állami kitüntetéstől a saját hazáját gyalázó-köpködő, nemzetellenes szubkultúrát.”
Itt az idő, most vagy soha! – nem teszem idézőjelbe legnagyobb költőinket, ők mélyen a mieink, s nem középiskolás fokon. Bogár Lászlótól idézek: „A kiegyezés hamisságainak és hazugságainak feltehetőleg döntő szerepe lehetett abban, hogy kártyavárként omlott össze a világ addig megszokott rendje… A magyarság elleni szellemi háború valójában már a 907-es pozsonyi csata kiváltó okainál megnyilvánult. Már akkor világossá vált, hogy a magyarság tradicionális létértelmező logikája és az erre épülő saját létberendezkedési formája nemcsak hogy idegen a »Nyugat« számára, de egyenesen felszámolandó, gyökerestül kiirtandó fenyegetés is! A »Nyugat« éppen akkoriban és az azt követő évszázadokban kerül végleg – vagy legalábbis mindmáig – annak a »globális pénzhatalmi« szuperstruktúrának az ellenőrzése alá, amelynek pontos megnevezésére ma sem tanácsos kísérletet tenni.” Nem tanácsos, de akadtak, akik kísérletet tettek. Ha pozíciójuknál fogva veszélyt jelentettek e hatalomra nézve, életükkel fizettek. Köztük amerikai elnökök vagy pápa például, hogy mást ne mondjunk.
Sok „törésvonalat” kell rendbe tennünk – persze a kapu előttivel törődünk elsősorban –, de a globális  pénzhatalom és miköztünk a vonal megmaradásveszély, s mint ilyen, örök aktuális. A legfontosabb. Bogár László érdeme e hatalom módszerei, eszközei és működési elvének a beazonosítása. Kilépett az általuk megszabott  beszédtérből, amely a népességcserét is jótékony bizsergésnek állítja be, hogy ne vegyük észre, mi a különbség a viszketés és a fájdalom között. Szép metaforák segítségével láttatja, hogy az összes fejet nem lehet egy kalap alá vonni. Egyedüli kalap az égbolt, amely nekünk megfelel. Megázunk, kisüt a nap, megszáradunk és megyünk tovább. Ha csüggedünk, mert a helyzet komoly és reménytelen, a mérőónt lejjebb ereszti, és világossá teszi mosollyal: „reménytelen, de nem komoly”. Valljuk be őszintén, nem is lehet komolyan venni, hogy a profit a legfőbb tényező a világon, s hogy ő ültette a Fiastyúkot. A létét is sokáig tagadó hatalom legnagyobb bűne, hogy a társadalom anyagi, lelki, szellemi újratermelésével nem törődik. „Nem összeesküvés-elmélet, összeesküvés-gyakorlat áldozatai vagyunk.” Állandóan támadnak. Most egy mindegy, milyen nevű uniós bizottság ítélt el, hogy nálunk veszélyben a demokrácia és a jogállamiság. Menjenek a… mindjárt kimondom, hova! A szavazati jogunktól és az uniós pénztől akarnak megfosztani.
Hogyan viszonyuljunk? Miatyánkkal nem lehet bevenni Komáromot!