Ő – társaihoz hasonlóan – a ház lakója, közelebbről az én lakótársam. Az álkaszáspókok (Pholcidae) családnak mindössze három képviselője él a Kárpát-medencében, egyik fajuk, a mintás álkaszáspók beköltözött hozzám, nyilván úgy vélte, hogy nálam zavartalan életet élhet, sőt, még tápláléka is akad, legyen az apró árnyéklégy vagy akár poratka.
Nos, a termetes anya a fürdőszobában, egy nyirkosabb zugban oszlatta szét számos utódját, amelyekből sikerült (a túlnépesedést elkerülendő) néhánynak rövidre fogni az életét. Az állólámpám körfényében kusza hálóján teríti szét kényelmetlenül hosszú négy pár lábát. Most éppen leereszkedni készül, gondolom, nem az előttem lévő könyvbe akar beleolvasni. Egyébként kíváncsisága nyilvánvaló, nemegyszer veszte is.
Házi zugpókokkal nem dicskedhetem, valószínű, nem szeret ez a két faj közös albérletben lakni. Álkaszáspókjaim azonban igyekeznek elkerülni a kellemetlen jelenlétet, ezért még a pókundorral (arachnophobia) megvert embertársaimnak sem okoznak menekülő reakciót a ritka megjelenésükkel. Nincs is rá okuk, hiszen harapásra alkalmatlan a szájszervük.
Érdekes ez a valódi kaszáspókokhoz megtévesztésig hasonló faj. Ugyanúgy végleg elvesztheti igen törékeny lábát, mint amaz, s az nem nő ki újra a vedlés után. Jelenlétük egyébként jelzésértékű is, lakásunk nedves voltát, hiányuk szárazságát jelzi. Hosszúkás testük fejtor-potroh része látszatra egybenőtt, két pontszeme van, de nincs méregmirigye és szövőmirigye, ezért nincs is a pókokra jellemző hálójuk, csak kusza fonalzat.
Ha azt kérdik, mivel lehet megszabadulni tőlük, azt mondanám: van egyfajta takarítószerepük. Inkább elszaporodásukat korlátozzuk. Vegyszerekre igen érzékeny, de mert lassú mozgású, levéve a falról elpusztíthatjuk.
