Küzdelmes, nehéz munka volt mindig a földművelés, legtöbbször Isten volt a gazda, ő áldotta meg a fáradtságos munkát. Azt, hogy milyen volt a falusi gazda élete Lisznyóban, néhai Fekete Mózes bácsi elbeszéléséből tudhatjuk meg. A múltidézésnek üzenete van, az emlékek generációkat kapcsolnak össze, és hitelessé teszik történelmünket. Ezért is fontos emlékeink összegyűjtése, őrzése, nehogy végleg elveszítsük, s ezáltal is üresebb legyen a múlt.
Küzdeni kellett éjjel-nappal. Négy órakor keltünk, hogy virradat előtt már a mezőn legyünk. De volt értelme, mert szerettük. A földből lehetett élni. Voltak nagygazdák (akiknek 30–40 hektár földjük, erdejük, kaszálóik voltak), kisebb gazdák, akiknek kevesebb földjük volt, zsellérek, napszámosok, és a legtöbb ember állatokkal is rendelkezett. A földet megtrágyázták, megszántották, elboronálták.
Volt régen az ugarrendszer, amíg a társas be nem jött. Volt tavaszhatár, őszhatár s ugarhatár. Az ugarhatárba egy évben nem vettünk semmit. Egyszer megszántottuk, s azt úgy hívták, hogy forgatás. Mikor telt az idő, boronáltuk, hogy tartsa meg a nyirkot; közben jártak rajta a juhok. Amikor jó száraz lett az idő, kezdtünk vetni. Mikorra befejeztük, akkor már szabadult fel a másik határ, learatódott a gabona, s mentek a tarlóra a juhok. Minden gazdának minden határban volt földje. Jó volt ez a módszer, mert az ugarrendszer jó termést eredményezett. A tagosítás után viszont gyengült a termés.
A szántás ökrökkel történt, ha valakinek csak kettő volt, még kettőt kértek mellé, s úgy szántottak. Voltak olyan esetek, hogy a búzának kétszer-háromszor is megszántották a földet. Nagyon jó földet igényelt. Szeptemberben vetettük az őszi búzát. Kézzel vetettük, szépen, mert a búza szépen megyen. Azután kezdtük borozdába vetni a törökbúzát, azt is csak úgy, szórva. Minden lépésre. Mikor lépett, már vetette is.
Egy hold földet régen egy óra alatt bevettünk kézzel. Háton vittük, átalvetőben a gabonát, s elölről vettük ki. A gabonát meglocsolták sokan kékköves vízzel, hogy ne legyen üszögös. Mindig a tavalyi gabonából vetettünk. A zabot kora tavasszal, amikor a hó elment, s a föld annyira meg volt száradva. Azt szokták mondani a régi öregek, hogy a zabot sárba, a búzát pedig porba kell elvetni. Mert akkor jobb a termés. A hó levével a mákot és a répát vetették, mert jobb lett a termés. Szintén így vetették a heremagot is, a zabra rá. Amikor a zabot ősszel lekaszálták, akkor még lett egy jó rend here, főleg ha eső lett, s fel tudott sarjadni. Őszi heresarjú lett belőle, finom volt erősen, mert vékony szálú volt, nem kórós.
Szent György-nap előtt két héttel vagy utána két héttel vettük a kukoricát. Az időjárás volt mindig a meghatározó.
A zab után jött az árpa. Sokszor a zabbal egyszerre is lehetett vetni. Azután jött a pityóka és a törökbúza.
A pityókát, ha nem kihúzott sorba tettük, akkor kapával csináltunk neki fészket, beledobtunk egyet, ha nagyobbacska volt, s ha nem, akkor két kicsikét. Miután elhánytuk, betakartuk, s még lábbal is megnyomkodtuk. Amikor a pityóka az orrát kezdte kidugni, már először lehetett kapálni. Előbb csak lazították, s a burjánt kivágták. Amikor megnőtt egy arasznyira, akkor feltöltötték. Az volt a második művelet, s többet nem kapálták.
Az aratás Péter-Pálkor, június 29-én kezdődik. Síkvidéken hamarabb, hegyvidéken később érik be a gabona.
A búza s az árpa az első, a zab később érik. Az aratásnál meg kellett várni, hogy a harmat leszálljon, vizesen nem szabad aratni. Mikor annyira felszáradt, levágtuk a gabonát és kévébe raktuk, kalangyába. Ha eső lett, nem ázott be, mert kalapja volt téve a rakásnak.
Sarlóval (sollóval) arattunk valamikor. Előre vetették a kötetet, arra gyűlt egy kéve, akkor kötötték be. Pásztára fogtuk a földet, s úgy vittük, amit átfogtunk. Úgy mentünk egymás mellett. Ahol mentünk, ott learattunk mindent. Mindenki a magáét, s külön sorba raktuk, hogy ki mennyit aratott. Mindenki csinálta, asszony, férfi, fiatalság egyaránt.
Aki jól tudta az aratást, nagy markot hajtott a sarlóval, jó nagy markot hajtott, hamarabb gyűlt a kéve, egyből kötözte is. Ha valamelyik nem kötözte be a kévét, s elmaradt, az erősebb férfi ment, s utólag bekötözte mind. A kévéket felütték, hogy a töve bütüsen legyen. S amikor annyit arattak, rakták be csomóba. Bérakták azt ügyes fehérnépek is. Egy sorba, a föld közepére berakták. Tőkét kellett törni, arra a kévét lefektetni, s a fejét reátörni. 18 kéve járt egy csomóba. A kévéket, aki jól tudta rakni, úgy rakta, hogy lefelé hajtson. Mikor a hegyire került, akkor odatettek egy kis gereblyét vagy szalmát, s olyan kórét. S akkor szúrtak bele egy meghegyezett fát. Sokan tettek kalodát is rea.
Amikor túlérett, csak harmaton vágták le, főleg régen, amikor nem ezek a fajta gabonák voltak. Ha esős a nyár, megköt a gabona, s a kenyér ettől tippadt lesz.
Később bejött a kaszás aratás. Kaszával még negyven csomót is vágtak. Egy nap egy hold föld el volt intézve.
A cséplés otthon, csűrben zajlott. A csűr földje tapaszos volt, azon csépelték ki a gabonát. Jöttek a csíkiak csépelni, úgy hívták őket, hogy ,,csíki cséplők”. Később már cséplőgéppel csépeltek. Idős Bede Aladárnak volt cséplőgépe, Damó Lászlónak kettő is, közösen Ráduly Jánossal és Dáncsuly Jánossal. Fűtőkazános gőzgépek voltak.
Ahogy a cséplés befejeződött, jött is a pityókaszedés, azután a törökbúza és a végén a répa. A törökbúzát lehetett szedni Szent Mihályig, s utána is, ha szép volt az idő. Meg kell említenem a ganyézó kalákát, amely 10–12 gazda összefogásával történt. Mikor befejezték, tartottak egy közös vacsorát.
A törökbúzát, miután a mezőről hazakerült, kalákában ki kellett bontani. Összegyűltek a fiatalok, szomszédok, jó barátok, bontották s énekeltek, viccelődtek egész este. Jó időtöltő munka volt. A végén még táncra is perdültek, a kínálmáció sem maradt el soha. Került mindig egy-két zenész, valóságos házi mulatsággal fejeződött be a munka. A fiatalokat nem is kellett hívni, mentek maguktól, mert az összetartozás, az összefogás akkor még élt a rendtartó székely falvakban.
Ambrus Anna
ny. tanárnő, Uzon
