Épeszű embernek nem lehetnek kétségei, hogy erre a légikikötőre már hosszú ideje szükség lenne, mégis a nagyjából 15 éve emlegetett, majd 2012-től már konkrét lépéseket is megélt csúcsberuházásból eddig egy kerítésre és egy majdan kifutópályaként fungáló aszfaltcsíkra tellett. Idén elviekben a bekötő-, avagy gurulópálya, illetve a gépek „parkolói” is valósággá válnak. A bajok sokrétűek, mint majd’ minden nagymérvű közberuházás esetén: bürokrácia, hivatalnoki maszatolások, tisztázatlan jogi állapotok. De mindezek közül a legszembeötlőbb az a nem is igazán titkolt ellenállás, amellyel az ország vezetése, ha leállítani nem is, de halogatni próbálja a beruházást. És nem is sikertelenül. Más magyarázatot nehéz találni arra például, hogy a légikikötőnek szánt terület jogi viszonyának megnyugtató tisztázása miért került négy kerek évbe, vagy miért nem sikerült a beruházást országos érdekeltségűvé tenni, belefoglalva a közlekedési mestertervbe, ezáltal kormányforrásokkal is megtámogatva a több mint 57 millió eurós reptérépítést.
A kormányzati cselek, sajnos, elég hatékonyak, idén év elejére oda jutottak, hogy a Brassó megyei önkormányzat gyakorlatilag egyedül maradt a beruházással – amibe eddig is elég jelentős, harmincmillió euró feletti összeget belelapátolt. Az mindenképp dicséretükre válik, a folyamatos ellenszél közepette sem adják fel, és egyebek mellett egy tetemes hitellel próbálják elérni, hogy nagyjából két év múlva az első gép felszálljon a Cenk alatti város közeléből.
S hogy egyes fővárosi lobbiköröknek miért érdeke egy ilyen beruházás megakadályozása? Erre viszonylag egyszerű a válasz: a bukaresti reptereknek és fenntartóiknak nem feltétlenül hasznos, ha egy olyan, gazdaságilag és idegenforgalmi szempontból erős vidéken, mint Brassó és vonzáskörzete, konkurens légikikötő létesül. A gazdasági számításokon túl viszont sokkalta undorítóbb a politikai vetület, amelynek a vidombáki reptér csak egy szelete. Évek óta a közbeszéd tárgya – jogosan – az a rengeteg energia, amelyet a román politikusok egy meghatározó része képes arra áldozni, hogy az ország egyes vidékeinek fejlődését visszafogja, főképp ott, ahol a politikai ellenfelek ülnek a bársonyszékekben. Brassó és a Székelyföld mintha még ezen a listán is előkelő helyet foglalna el, gondoljunk csak az autópályákra: az észak-erdélyi sehol, a Jászvásár–Marosvásárhely pálya még mindig csak papírra vetett álom, a Brassó–Comarnic közöttinél pedig se szeri, se száma a nekilendüléseknek és visszatáncolásoknak. De nyugodtan ide sorolhatjuk a vidombáki – a szociáldemokratáknál „játszó” – polgármester gesztusát is, aki minden indok nélkül – vélhetőleg nem feltétlenül saját ötlete hatására – fél évig nem volt hajlandó a reptérhez szükséges engedélyeket kibocsátani.