Jézus azt mondta, ha imádkozunk, vonuljunk be a belső szobánkba és zárjuk magunkra az ajtót, ott keressük Istent. Nem mindig tudjuk ezt az egyszerű kérést jól megragadni. Valamiképp a magányosságot, szélsőséges esetben talán a remeteséget, az egyénieskedést halljuk kicsengeni belőle, pedig ennél sokkal fontosabb dologról van szó.
Jézus szavai nem voltak teljesen magától értetődők a zsidó társadalomban. Ha valaki felületesen átlapozza az Ószövetséget, már az is láthatja, hogy alapvető vonás a közösségi kontextus. Bár egyéni történetekkel is találkozunk, az Ószövetség mégis csoportdinamikai keretben értelmezhető, a szabadulás, a megváltás többnyire az egész nép sorsa, és nem az egyéné, ha büntetés jön, gyakran az egész népet sújtja, ha áldás hull az égből, az a nép nyakába esik. Nem azért történik mindez, mert a zsidók olyan fenemód patrióták, hanem sokkal inkább, mert egy összetartozó csoportban, választott népben, azaz Izraelben gondolkodnak.
És akkor jön ez a Jézus, aki személyes síkra viszi a dolgokat. Azt mondja, neked kell bemenni a belső szobádba, a te felelősséged zárt ajtók mögött Istent keresni. Ne nyújtogasd a nyakadat, ne tekergesd a fejedet, ne fordulj oda a melletted ülőhöz, és ne mondj neki semmit. Rólad van szó, személyesen. Jézusnak persze nem a nyilvános imával van baja, hanem azzal, ami a nyilvánosságot olyan könnyen kísérheti, azaz a külsőségekkel és a képmutatással.
A keresztény gyülekezetekben elhanyagolt téma az ember belső szobája. Ez részben érthető: a gyülekezet szociális konstrukció, ahol közösségként éljük meg a hitet, a hangsúly tehát – akár az Ószövetségben – a kollektivizmusra esik. Kár azonban elfelejteni, hogy a közösségi élet színvonala az egyéni életek színvonalán múlik. A kereszténység olyan hit, amely belülről kifelé működik. A közös értékeink azokban a kohókban formálódnak ki, amelyek mások szeme elől rejtve működnek. Ellentmondásos elvárni, hogy a gyülekezetekben intenzív hitélet legyen, ha a gyülekezeten kívül az emberek nem tudják az ajtót magukra zárni. A vasárnapjaink hétfő és szombat között alapozódnak meg, ellenkező esetben csak színlelés, amit művelünk. Közösségként is jól felfogott érdekünk lehetne tehát, hogy a belső szoba gyakorlatára többször rámutassunk. Az a tény, hogy erről nem nagyon hallani a nyilvános eseményeken, sőt, egyre inkább maga az összegyűlés a végcél, az együttlét élménye a kívánatos állapot, ugyanolyan céltévesztés, mint a magányos kereszténység, amikor az ember egyedül próbálkozik leküzdeni a világmindenséget.
SITKU TIBOR
