Idős barátunk – minap töltötte a 85. életévét, Isten éltesse! – üzent: mondanivalója lenne számomra. Felkerestem hát lakásán, régen találkoztunk, beszélgettünk. Aztán rátértünk arra, amit el kívánt panaszolni. Előkaptam gyorsan a jegyzetfüzetet, írószerszámot, de mondja idős barátunk: megírta ő már a történetet. Kérdeztem, miért kellek akkor én, hiszen ő is tollforgató ember, bizonyára jól van az úgy, ahogyan papírra vetette. Hát mert nem szeretné, ha kitudódna, ki az, aki ennek a jól kiókumlált átverésnek az elszenvedője, válaszolta.
Ezt egyszerűen meg lehet oldani, válaszoltam: mivel tudjuk, hogy hiteles a történet, közöljük írását, és odaírjuk a végére, hogy név és cím a szerkesztőségben. Aztán mikor újraolvastam a szöveget, rájöttem: csak megkíván néhány széljegyzetet. Jó tanács formájában, melyeket idős barátunk elmulasztott írása végén megfogalmazni.
Íme hát a történet. Néhány éve, a ház újrafedésekor egy elszabadult szerszám ütött egy kis lyukat az épület esővíz-elvezető csatornáján, olyan helyen, ahol nem folyt ki a víz az ereszből, épp csak látványnak nem volt kellemes. A bádogos cigány – nem tudom, figyelték-e meg, úgy jönnek-mennek az utcán, mintha a fellegekben járnának, holott csak a csurgókat figyelik árgus és szakértő szemekkel – persze hogy kiszúrta magának, jelentkezett is azonmód, hogy kicserélné a hibás részt aprópénzért, mindösszesen 150 lejért. Idős barátunk, hogy lerázza magáról, azt mondta neki: nincs olyan hosszú létrája, amivel fel tudna oda mászni – dehogy nincs, válaszolta az, mire idős barátunk ráhagyta: ha van, ám csinálja.
Másnap meg is jelent a mester, kezében egy elnyűtt szerszámos táskával. Idős barátunk kissé nehézkesen mozog most már, ezért felesége nyitott neki kaput, aki látván, hogy nem vitt létrát, és eszébe jutván, hogy a hátsó bejárat fölötti vízvettetőn, a földről, de legfennebb egy hokedliről elérhető magasságban is van egy hibás csatornadarab, megkérte, legalább azt javítaná meg. A mester előkapta szerszámait, egy rossz vederben tüzet rakott, aztán, hogy ne üljön tétlen addig is, míg meglesz a szén, lekapta a garázs oldaláról a háziak háromrészes létráját, kért egy csupor vizet, és elkezdte ellenőrizni a hátsó épület csatornáit. Ahol felfedezte, hogy itt is elvált a forrasztás, meg ott is laza az összeillesztés. Ezeddig minden rendben, kérdezhetné is az olvasó, hol itt az átverés, hiszen ez egy szorgos, jóakaratú bádogos, akit megbecsülni kellene, nem megszólni. Csakhogy az ő „ellenőrzése” előtt nem is csurgott, de még csak nem is csöpögött a hátsó épület eresze! Amit nagy gyorsan le is hajigált, és ugyancsak nagyon gyorsan, mielőtt a háziak észbe kaphattak volna, szét is szabdalt. Merthogy rozsdás részeket talált benne. Azzal emelte kalapját, és elment. Azaz előtte még eljátszott egy kisebbfajta színjátékot, mint később kiderül, nem az utolsót: telefonon műveszekedést produkált testvérével, amiért az magával vitte a raktár kulcsát Brassóba, és emiatt nem tudja ő folytatni a munkát.
Harmadnap ismét megjelent emberünk, hóna alatt néhány méter „külföldi” csatornával, ezekkel kipótolta az előző nap hibásnak talált részeket, azzal aznapra befejezte a munkát.
Negyednap már létrát is vitt magával – na, nem egy sokméteresre kihúzhatót, hanem csak egy szakasznyit, amit beletoldott a háziak háromrészesébe, így szerelte le a ház utcai frontjáról azt a darab csatornát, melynek kicserélésére eredetileg ajánlkozott. Azaz dehogy azt a darabot: ha lúd, legyen kövér alapon a folytatásában levő négyméteres szakaszt is!
Végül az utolsó nap krónikája. Már csak a felszerelés volt hátra, jöhetett tehát a „beetetés”. A mester gondosan kiválasztotta újabb színjátéka helyét: a nyitott ablak előtt, ahol bizonyos lehetett, hogy a háziak hallják, amint lebonyolít egy telefonbeszélgetést. Igen, itt T., a bádogos, mutatkozott be. Igen, megcsinálom, métere 450 lej, ha vannak kampók, akkor 50 lejjel kevesebb, mondta.
Nem tudom, a kedves olvasó mennyire tájékozott az árakat illetően, ez idáig én sem tudtam, de idős barátunk, aki nehezen mozog ugyan, de csak fizikailag, akkorra már megérdeklődte: „T., a bádogos” munka- és anyagdíja éppenséggel tízszerese annak, amennyiért a becsületes szakemberek dolgoznak. Hát így lett az eredetileg 150 lejes ajánlatból a végén 5100 (!) lej, ez is némi alkudozás után, ami nem is volt olyan nagyon vérre menő, emberünk ugyanis azzal fenyegetőzött, hogy ha nem fizetik ki, amit kér, lebont mindent. Ráadásul a néhány nap alatt arcszőrzete is jócskán megnőtt (talán borotváját is a raktárban tartja?), „zord külsejű, félelmet keltő alak állt velünk szemben”, meséli utólag öreg barátunk. Nem volt más mit tenniük, mint fizettek. Annyit, amennyiből a házat és a hátsó épületet is újra lehetne csatornázni körös-körül, új kampókkal együtt!
Idős barátunk mindezt polgártársai okulására kívánta nyilvánosságra hozni, „hogyha valamikor valakinél jelentkezik ez a szélhámos zsaroló „bádogos”, akkor seprűvel zavarják el még a házuk környékéről is!” Persze, megfordult fejében az is, hogy egy figyelmeztetéssel nem kellene beérnie, de hová, kihez fordulhatna? „Az adóhivatalhoz, ahonnan esetleg eljött volna valaki leleplezni az engedély nélkül dolgozó »bádogost«, a fogyasztóvédelemhez, amely feketézés miatt büntetné meg, vagy a rendőrséghez, amely öreg emberek megzsarolásáért szedné elé? Lelkem mélyén nagyon remélem, hogy a fent megnevezett szervek közül valamelyik egyszer csak elkapja, s oda teszik, ahol az ilyen emberformának helye van: olyan helyre, ahol pihenhet az ilyen nagy munkálatok után”, zárja írását idős barátunk.
Nos, széljegyzetként tanácsot ígértem az olvasónak. Nem világra szóló javaslat ez, és bevallom, én sem mindig fogadtam meg. Pedig egyszerű: soha, semmilyen munkálatot ne bízzunk úgy mesteremberre, hogy előzőleg nem egyezünk árat, határidőt vele. És leginkább azt nem szabad elfogadni, hogy „nem veszünk majd össze” – ilyenkor nyújtják be a leghorribilisebb számlákat!
Még valami, mielőtt elfelejteném. „T., a bádogos” munkája után két helyen is csorog a víz a nem megfelelően összecinezett csatornából, és a ház fala is magán viseli ügyködésének nyomait. Talán kerül egy rendes mester – már csak a szakma becsületének megmentéséért is –, aki kijavítja a kontár munkát. Név és cím a szerkesztőségben.
