Az utóbbi hetekben nagyon sok szomorúságot, bánatot, keserűséget okozó írás volt olvasható a Háromszékben. Ezek sajnos, léteznek, és nem tudjuk lenyelni vagy a szőnyeg alá seperni őket – de épp ezért szeretném az olvasókat kissé felvidítani egy olyan visszaemlékezéssel, amelyet már rég készülök megírni, és amelynek összeállításában sokan segítettek.
Minden székely faluközösségben voltak, sőt, manapság is akadnak olyan egyének, akik rendkívüli humorral, mesélőkedvvel, anekdotakinccsel vannak megáldva.
A régi időkben ezek az emberek a hosszú téli estéken szórakoztatták az itt-ott egybegyűlteket: ott voltak minden kalákában, a fonóban, az esküvői lakomákon, keresztelőkön, kártyapartikon. Ezek a helyek és helyzetek valósággal ösztönözték a vicces, kedélyes embereket a nagyotmondásra, anekdotázásra. Ilyen nagyokat mondó tréfamester, afféle székely Háry János volt vasutas Szabó Lajos bácsi, aki nem messze lakott tőlünk, a Nagy úton, szépen gondozott székely házban. Azért hívták vasutas Szabó Lajosnak, mert pályafőnök volt a vasútnál. Én már csak öregkorában ismerhettem meg – az egyhangú téli napokban át-átjött nagyapámhoz, és állandó témájuk volt az I. világháború, Galícia és a katonaévek.
Az öregúr nagy mesélő volt, és nemcsak Uzonban, hanem a környéken is ismerték.
Háta mögött „franciakulcsnak” is nevezték, mert őkelme mindenhez értett, mindenféle szerszáma volt – asztaloskodott, méhészkedett, lakatosműhelye volt –, ráadásul afféle kényszer szülte orvosként is tevékenykedett: fogat húzott, bokaficamot kezelt, derékfájósokat dögönyözött; egyszóval ezermester hírében állott.
Érdekes volt a discopathia általa kifejlesztett gyógymódja: a pácienst lefektette egy egyenes asztalra, a hátára, a talpához tett egy hosszú deszkát, s egy 5 kg-os kalapáccsal olyant ütött a deszkára, hogy legtöbbször futva menekültek az így kikúrált egyének. A masszírozás és a foghúzás alatt viszont volt alkalma elmesélni az általa kitalált történeteket. Egyik ilyen történet a nyílvesszős, amely szerint egy szép nyári reggelen, amikor a tyúkokat kiengedte a pajtából, egy nyílvesszőt csak úgy ne, fellőtt az égbe, s mit ad az Isten, este, amikor zárta be a majorságot, a nyílvessző visszaesett épp a tyúkudvarra, és a végén egy bog jég volt. Egy másik története úgy kezdődött, hogy fáért mentek az erdőre, s Lajos bácsi elindult egy kicsit járkálni. Amint így ballagott, hallotta, hogy egy bokorban valami erősen nyög. Hát az biza egy nagy anyamedve volt, amely Lajos bácsit meglátva két lábra állt, s a könnye úgy folyt, mint a patak. Nem ok nélkül, mert a talpában egy óriási tövis volt, és ezért gennyes is volt már. Ekkor az öregúr elővette zsebéből az I. világháborús bicskáját, meghasította a talpát, kivette a tövist és kinyomkodta a begyulladt sebet. A medve háromszor meghajolt, mintha megköszönte volna a beavatkozást, s eltűnt az erdő sűrűjében...
A Lajos bácsi bicskája nem volt közönséges bicska, mert ő azzal az I. világháború alatt Budapesten kapualjakban vakbelet műtött, de Horthy Miklós kormányzó úr lovának a patkóját szintén ezzel igazította meg, méghozzá menet közben (mert így érdekesebb volt!).
Szintén jókedvre hangol a macskája története, hiszen az sem volt mindennapi falusi macska, hanem olyan állat, amely egy áldott télen át minden reggelre hozott haza valamit (kolbászt, sonkát, oldalast, mikor mihez hozzáfért), ezeket letette a lábsúrlóra, s addig nyávogott, amíg valaki át nem vette az „ajándékot”. Gazdája szerint a macska így fejezte ki a család iránti hűségét, ragaszkodását...
Lajos bácsinak két gyermeke volt, Szabó Gyula, aki agrármérnök lett, és Mária, aki tisztviselő volt, és egy román katonatiszthez ment férjhez. Gyuszi bácsi, a mérnök Arad megyében élt, talán Piskin, de az édesapja őt is olyan híressé tette Uzonban, hogy olyan már csak a népmesékben van. Gyuszi bácsi olyan kukoricafajtát termesztett, hogy a csöveket csak festőlétrával lehetett leszedni, a kocsányt pedig harcsafűrésszel vágták le az ottaniak.
Érdekes módon, bár ezeket a történeteket az emberek megmosolyogták, de minden hazugság és nagyotmondás mellett szerették és tisztelték Lajos bácsit, mert jószívű ember volt, és mindenkin segített. Sok keresztgyermeke volt, kertjében melegágyak, hátul méhkaptárok, a műhelye pedig olyan volt, mint a patika, szóval, az a fajta „rendtartó székely ember”, aki a jég hátán is meg tud élni, ha muszáj.
Ambrusné Imreh Anna nyugalmazott tanárnő
