Az egymásra szánt idő hiánya a legtöbb kapcsolat átka. Függetlenül attól, hogy párkapcsolatunk sikeres és zökkenőmentes, vagy épp kormánylapátját vesztett bárkaként sodródik a viharban, a társunkra szánt idő olyan, mint valamilyen csodabalzsam, mely meggyógyítja a hétköznapok sodródásában szerzett dudorokat és sebeket, és erősíti ragaszkodásunkat. A jól megérdemelt pihenőszabadságok időszaka kiváló lehetőség arra, hogy újragondoljuk prioritásainkat, és időt ajándékozzunk a kedvesünknek.
A mai párkapcsolatok egyik betegsége az elfoglaltság. Akár nyolc-tízórás munkaidőben a vállalatnál vagy saját vállalkozásunkban otthonról dolgozunk, a kapcsolatainkra ritkán tudunk annyi időt és figyelmet szánni, mint amennyit megérdemelnének. A házasságok általában egy ideig bírják ezt a fajta elhanyagolást, de aztán a jó szándékú törekvéseink tartalékai sorra kimerülnek. Ahelyett, hogy élveznénk a még rendelkezésünkre álló szabadidőnket, egyre inkább a meg nem beszélt csalódások, a felgyülemlett harag és a frusztráció kerül életünk, beszélgetéseink középpontjába.
A házasságunk olyan, mint egy családi ház, ahol időnként takarítani, tisztogatni kell. Minden párkapcsolatban idővel megtelik a „szennyeskosár”. Amikor van időnk a félreértések tisztázására, megbeszélésére, és a házasságunkat érintő fontos döntések meghozatalára, akkor igazából „nagymosást” végzünk. Ha sikerrel jártunk, hátradőlve lazíthatunk és élvezhetjük a száradó ruhák friss illatát, a jól működő párkapcsolatunk áldásait.
Ha azonban hagyjuk felhalmozódni a sok lim-lomot, nehezen tudunk majd nagytakarítást végezni, és amikor végre megállnánk, amikor végre igazán jelen tudnánk lenni egymás számára, az első dolog, ami szóba kerül majd, az a saját kis „szemétkupacunk” lesz. Nehéz kikapcsolódni és egymás társaságát élvezni, ha állandóan azon jár az eszünk, hogy sepregetni kellene.
Ha ez egyfajta kommunikációs mintává válik, akkor szinte minden alkalommal, amikor azért maradunk kettesben, hogy egy kicsit közelebb kerüljünk egymáshoz, végül arra ébredünk, hogy ismét vitatkozunk. Talán még nem akarjuk magunknak bevallani, de egyre erősebb bennünk az érzés, hogy már nem élvezzük egymás társaságát úgy, mint régen. A válás előtt álló párok az eltávolodásukat nem robbanásként, hanem inkább lassan maró, a vasat is szétmállasztó rozsdaként írják le.
Sok házaspár azzal próbálja kimagyarázni az elfoglaltságot, hogy bár keveset vannak együtt, de „minőségi időt töltenek” egymással. Azt mondogatják, hogy rendben van, hogy a társuk annyira elfoglalt más dolgokkal, de az együtt töltött idejük valóban értékes és hasznos.
Valójában a „minőségi idő” csak akkor hatékony, ha a „mennyiségi időre” alapoz, bizalomra és a nyitottságra épít.
A minőségi idő „levédése” érzelmi intelligenciát feltételez. Sokan azt gondolják, hogy tetszés szerint ki- és bekapcsolható, de igazából sok, alacsony intenzitású együtt töltött időt igényel, gyakran rutinszerű tevékenységeket, mint az együtt végzett háztartási munka, a mosogatás, kertészkedés vagy a közös séták.
Néhány hónappal ezelőtt volt szerencsém egy vendéglő többfogásos kóstolómenüjét végigízlelgetni. Manapság az ételadagok tekintetében is egyre inkább a „kevesebb, de minőségibb elv” dominál: különleges párosítások, kis adagok, molekuláris gasztronómia. Hét-nyolc fogás után már zavarban voltam, és segítség nélkül nem tudtam, hogy mit eszem. Valóban kihagyhatatlan élmény volt, de ha pár hónapig csak ezt a műalkotásszerű „látványtáplálékot” fogyasztanám – felkopna az állam.
A párkapcsolatainkban a minőségi mellett szükségünk van egy mennyiségében is egészséges „étrendre” azért, hogy a házasságunk életben maradhasson.
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
(folytatjuk)
