Fetés András

A csíki leánnyal való példálózás nem egészen helyénvaló, akkor sem, ha tudjuk, hogy ez a történet is a más faluban vagy más tájon élőkkel szokásos falucsúfoló mókázások közé tartozik. Azért nem, mert Fetés András bátyámmal Kézdivásárhelyen éppen arról beszélgetünk, mostani háromszéki útjára azt az ötletet hozta magával Thököly úti házából, hogy a rákosszentmihályiakkal — Csíkszentmihály testvértelepülésével — karöltve a nyergestetői Szé­kely Termopüléhez kopjafát állítanának, és hagyományt kellene teremteni, hogy a csíksomlyói búcsún részt vevő sokaságból a búcsú másnapján, ki-ki tetszés szerint, látogasson el Gyimesbükkbe vagy a Nyergestetőre, mert nekünk, székelyeknek bűn lenne a Székely Termopüléről megfeledkeznünk, amikor a magyar nemzettudat ott, ahol ő él, mindennap súlyosan sérül.

Rám azért lenne szüksége, hogy tollforgató emberként ezt az ötletet-ügyet felkaroljam, s hozzuk össze valahogy ezt a hagyományt. András bátyánk, mióta nyugdíjas — a sósperechez hasonló alakú évszámok felé tart —, halmozza ezeket az ötleteket. Tulajdonképpen ő kaparta elő a felsőcsernátoni dr. Rákossy Árpád két országban is feledésbe merült élettörténetét, s neki köszönhető, hogy mi is belehajszoltuk magunkat ebbe a nemes cselekedetbe, és a múlt évben szobrot állítottunk szülőfalujában, amelyet részvételükkel vagy üzenetükkel a legnagyobb magyar méltóságok is megtiszteltek.

András bátyánknak alighanem ez a szoboravatás élete egyik legemlékezetesebb eseménye, s ez a felsőcsernátoni sikerélmény most arra ösztönzi, hogy toldjuk meg ezt a szép cselekedetet némi felemelő tettekkel, alapozzunk meg egy hagyományt, hogy a kissomlyó-hegyi búcsúról zarándokoljanak el az emberek közül sokan a Nyergestetőre, azaz, ahogyan Kányádi Sándor után ő mondja, a Székely Termopülére.

Nagyon bízik benne, hogy ez lehetséges és sikeres lesz, mert olyan csupa lélek emberek támogatnák az ötletet, mint a rákosszentmihályi Petrovits Sándor, aki vakációnként tíz-tizenkét csángó gyermeket nyaraltat, mert él-hal Erdélyért és a moldvai magyarokért.

András bátyám ötletét természetesen helyeslem. Nem csupán udvariasságból, mert a Székely Termopülét sok társammal együtt olyan székelymagyar kegyhelynek látom, ahol mintegy közös alkotásként történelmi emlékhely épül. Modern szóval: egy nagy kiterjedésű, a hegynyereg egykori tisztását zsúfolásig megtöltő kopjafa és keresztekből álló erdő, egy olyan installáció született-születik, amelyhez valakik mindennap hozzátesznek valamit.

Bő három évvel ezelőtt egyik internetes újságban magam is írtam erről a jelenségről Vers-emlékmű a Nyergestetőn címmel, mert az az érzésem, hogy Kányádi Sándornak a magyar nyelvterület egészét bejáró és meghódító verse, a Nyergestető adhatta az első lökést, hogy a hegynyeregben az 1897-ben, a magyar millenniumi évek vonzásában a Bukarestben élő csíkkozmási székely honfiak és honleányok adományaiból épített, 5,40 méter magas emlékoszlopnál megálljon az arra járó magyar ember, s az obeliszkkel szemben lévő tisztáson az elesett hősök tiszteletére egy szál virágot elhelyezzen. A száztíz évvel ezelőtt állított obeliszk egy Fetés Andráshoz hasonlatos férfiú, Ábrahám István kezdeményezése volt. A Bukarestbe szakadt alcsíki székelyeket ugyanis ugyanaz az érzés gyötörte és ajzotta valamiféle emlékezetes cselekedetre, mint a mi, ugyancsak budapesti idegenségbe szakadt atyánkfiát, Fetés András tanár urat.

Nos, három esztendővel ezelőtt arra járván Balázs Antallal együtt valósággal meghökkentett bennünket a nyergestetői látvány: az egykori, jókora nagyságú tisztáson emlékjel-erdő született, amelyet a mindenhonnan idezarándokoló magyarok „ültettek". Előrebocsátom, hogy a Fetés Andrással folytatott beszélgetés után újra felkerestem a Nyergestetőt, mert közben olvasmányélményekből és szóbéli közlésekből tudtam arról, hogy a Székely Termopüle helyszínén szaporodnak az emlékjelek.

Nehéz szavakba foglalni azt, ami ott látható, illetve ami a Nyergestetőn történt-történik és történni fog.

A látogatók saját kezével kialakított kegyhely domináns emlékjele a míves faragású kopjafa. Érdemes lenne külön tanulmányba foglalni — hátha valaki, néprajzos egyetemista vagy más, „ráharap" a témára —, legalább egy államvizsga-dolgozat erejéig írásban és képpel-rajzzal is rögzíteni azt a fafaragászati mintakincset, amely itt spontán összegyűlt.

Számomra a legmeghatóbb az, hogy aki nem előre megtervezett úti céllal érkezik a Nyergestetőre, azaz nem hoz magával előzetesen elkészített kopjafát, emlékkeresztet, az is ösztönszerűen hagyni akar maga után valami emlékjelet. A legegyszerűbb az, amikor két fadarabot valami rögtönzött kötővel, szalaggal, hánccsal összekötve keresztet formálnak. Úgy tűnik, sok erre járó zarándoknál éppen található egy darab piros-fehér-zöld szalag, s azzal átkötik a pálcikakeresztet, a trikolórral felmasnizzák a kopjafákat, az emlékkereszteket, s így jön létre az a páratlan installáció, amely a világon is egyedivé teszi ezt az emlékhelyet, a Székely Termopülét. Az általam szavakkal rajzolt kép így nem teljes. Nem egész a tabló, mert ez a kopjafákkal, keresztekkel betelepített, nemzeti színekkel felszalagozott tisztás halott sírkert lenne maga is, ha innen hiányoznának az emberek. A kegyhelyet élő emlékeztető hellyé alakítják az élménytől megbabonázott látogatók. Ottlétem alkalmával éppen egy tusnádi család kalauzolta ide brassói vendégeit, akik kézzel-szemmel simogatták az emlékjeleket, s egymás szavait kiegészítve újraalkották a Székely Termopülé históriáját.

Érdemes lenne nemcsak a néprajz, hanem a társadalomlélektan módszereivel is megközelíteni ezt a jelenséget. Talán pályázat kiírásával kellene felgöngyölíteni ezt az egész Székely Termopülé-ügyet. Lám, foghíjas történelmi tudatunk miként egészül ki nemcsak ismeretekkel, hanem érzelmekkel is. A tiltott, kigúnyolt és lenézett nemzeti szimbólumok a nyergestetőihez hasonló kegyhelyekre szorulnak, itt szaporodnak és sokasodnak.

Fetés András bátyánk ötletmagva tehát — a búcsújárás egyik leágazó zarándoklatát hozzuk át ide — nem hull kiszáradt és terméketlen talajra. A hagyomány megszületett, önmagát építi, gyarapítja. Március 15-én, a nyergestetői csata évfordulóján, augusztus elsején és augusztus 20-án, Szent István napján szervezetten is koszorúznak itt a Nyereg csíki kengyele, Csíkkozmás felől és a másik kengyel, Kászon felől érkezők.

Ehhez a hagyománysorhoz kapcsolódhat a csíksomlyói búcsúsok egy részének nyergestetői zarándoklata. A Székelyföld délkeleti csücskében élők számára ez nem is jelent külön programot, hisz útjuk a csíksomlyói búcsú felé a Nyergestetőn visz menet is, jövet is. Ehhez hasonlatos az is, ami augusztus 20-án, a perkői búcsú napján történik.

A nyergestetői látványhoz hozzátartozik az is, hogy a csíkkozmásiak és az útügyek csíki adminisztrálói példásan rendben tartják a kegyhely és a Bukarestben szolgáló csíkkozmásiak állíttatta emlékmű környékét. Nincs eldobált szemét — vannak hulladéktartó edények.

Gond viszont az, hogy már nincs hely újabb emlékjelek elhelyezésére, holott erre széles körű az igény. Már a tisztást körülölelő egykori százados fenyves holtukban is a földbe kapaszkodó gyökerei fölé is rögtönzött kereszteket szurkálnak a zarándokok. A terület adminisztrálójának kellene azon törnie a fejét, hogy a táj természeti szépségét nem bántva miként lehetne az emlékjelkertet úgy bővíteni, hogy a mostani terület legyen a központi magva a Székely Termopülé kegyhelyének.

És valahol Tuzson János őrnagy is megérdemelne akár egy egész alakos szobrot is.

Az augusztus elseji évforduló előtt a természet is ünneplőbe öltözött. Én nem tudom, melyik évszak a legszebb itt, de a mostani, amikor a széltarolta, -törte erdő helyén az ültetvény és a természetes sarjadék zöld színnel terítette be a nyereg egészét, s erre a természet ráhímezte a mézadó füzike liláját, amelyet a málna és a szamóca pirosa díszít, a margaréta pettyez, a képet keretező távoli fenyvesek, s mindezeket nem felülírva, hanem felüldíszítve a Kányádi-vers, meg a Fetés Andrásék észjárása és szíve verése éltet, páratlanná szépíti az egész táj- és históriai élményzuhatagot.