Zorkóczy Zenóbia színművésznőt (felvételünk), a Laborfalvi Róza Alapítvány elnökét szülővárosában mindenki ismeri. Kovásznán született, itt végezte a középiskolát, itt vert gyökeret a színművészet iránti elhivatottsága, és egy Óperenciás-tengeren is átívelő világjárás után ide telepedett vissza. Ezen nem is csodálkozik az, aki tudja, hogy ebben a kilencezres (magyar) lelékszámú kisvárosban (egy ,,vidéki" tanárember művészi életművekkel vetekedő munkálkodásaként) immár negyven évet is meghaladó múltra tekint vissza a diákszínjátszás, és ennek eredményeként egy kisebb társulatra elegendő színművészt adott a kisváros a nagy magyar kultúrának. A pillanatnyi kovásznai realitásokat tekintve azonban már határozottan kuriózumnak, vakmerőségnek, abszurdumnak, sőt... ,,provokációnak" tűnik a művésznő hazatelepedése és munkálkodása.
Közel harminckét esztendeje annak, hogy Kovásznán hajléktalanná vált a kultúra, a szó fájdalmasan igaz értelmében. Az 1977. évi földrengés miatt életveszélyessé repedezett épületből kényszerlakhelyekre költözött a könyvtár, miközben gyakorlatilag ellehetetlenedett a színpad, a nézőtér, minden... Túlságosan megkésett a kényszermegoldás is. Már nem sikerült visszacsalogatni a kiábrándult, ,,hajótörött" embereket a kultúra fedélzetére. Hogy az utóbbi tizenkilenc év tévékábelen házhoz szállított ,,élményáradata" miként ártott, és mekkora kárt okozott a kisváros mentális állapotában, azt szakember tudná pontosan diagnosztizálni.
Nos, Zorkóczy Zenóbia ebben a polgári hagyományaitól elidegenedett, atomizálódott közegben próbálkozik azzal, ami sokak számára már reménytelennek, lehetetlennek tűnik. Félórás versösszeállítást ad elő ― templomi gyülekezet előtt. Szerepet vállal a Kőrösi Csoma Sándor-napok alkalmával. Március 15-én sem hiányzik a főtéri megemlékezés rögtönzött emelvényéről... A Kovásznai Nyári Esték ötlete is itt találkozik a hagyományt teremtő, vagy helyesebben a régi fürdőhelyi hagyományt felújító szándékkal. Ebben már az általa vezetett Laborfalvi Róza Alapítvány energiáit is segítségül hívja. A sikeres gálaestet ,,jótékonysági" koncertnek nevezhetnénk olyan értelemben, hogy a hat előadónak sikerült elindítania a gyógyulás folyamatát egy súlyosan ,,érzelemsérült" kisvárosban, mely fürdőhelyi státusából eredően ráadásul azzal a felelősséggel is terhelt, hogy nagyszámú, gyógyulni ide zarándokló vendégének is szórakozást, maradandó élményt kell nyújtania. (Figyelem: feltűnően sok fürdővendég is ült a sorokban!)
A meghívott művészek, Incze G. Katalin, Mocanu Erika, Kozsik József, Farkas Loránd, kik messziről fáradtak ide (önzetlenül!), talán nem is sejtik, hogy a színültig telt nézőtér, a színészekkel együtt éneklő közönség, a fergeteges nevetés (egy szenzációsra sikerült népdalparódia kapcsán) és a mindegyre feltörő taps, vagyis a kollektív élmény olyan ritka esemény Kovászna fáradtságtól, kiábrándultságtól barázdált arculatán, mint ama bizonyos… fehér holló. Különösen emlékezetes a város díszpolgárának, Gocz Elvirának a többszöri fellépése is, aki, bár nem profi színművész, de nagy tehetséggel áldotta meg a Teremtő. Ötvenöt évvel ezelőtt ő az árvaság, a szegénység elől menekült világgá Kovásznáról, és íme (Párizsból!) ide telepedett vissza ― vallotta be a színpadon, majd élettörténetének apropójaként elénekelte a közismert Edith Piaf-sanzont: Je ne regret’ rien... ― nem bánom a történteket! Döbbenetesen szépre, meggyőzőre sikerült az előadás.
Ősziesen hűvös volt ez az emlékezetes Kovásznai Nyári Est. Fenyegető viharfelhők tolongtak az égen. De miközben egy fél országot nyomorgatott az árvíz, a kegyetlen esőnek Kovászna felett valahogy nem volt szíve (?), bátorsága (?) eleredni.
