Mert minden egyéb volt, ami egy többfelvonásos színjátékhoz tartozik. Volt itt például konfliktus a két szervezet között. Aztán kezdődött a bonyodalom, vészesen közelegtek a parlamenti választások, a magyarság parlamenti képviselete pedig nem tűnt biztosnak. De volt pozitív és negatív hős is, a színjáték erényei közé tartozik, hogy a befogadóra bízták annak eldöntését, melyik szereplő tartozik a jók, melyik a rosszak táborába. Váratlan fordulatok, ármánykodások, pálfordulások tették színessé az eseménysorozatot. Levelek íródtak, melyeket a nagyközönség is olvasott, ultimátumok hangzottak el, félreértések történtek, voltak találkozások semleges helyszínen — és rengeteg hivatkozás az erdélyi magyarság érdekeire. Aztán eljutottunk a csúcsponthoz: valamiféle isteni beavatkozás, amolyan deus ex machina révén ,,elvi" egyetértés született, mikor már senki sem várta, és immár csak részletkérdéseket kellett megoldani, ,,matematikai nézetkülönbségek" tisztázása maradt hátra.

Végül elérkeztünk a végkifejlethez. És ekkor derült ki, hogy bár eszköztárában a darab inkább a vígjátékra — amolyan caragialéi komédiára — emlékeztet, a végkifejlet inkább drámai. A konfliktusról nem derült ki, hogy csupán álkonfliktus. A megegyezés elmaradt.

Egy dologban nem okozott meglepetést a zárlat, éspedig hogy valóban színjátékot néztünk. Világossá vált ugyanis, hogy valójában sem az RMDSZ, sem az MPP nem akarta a megegyezést. A szövetség csupán az általa oly sokszor előszeretettel hangoztatott tizenöt százaléknyi szavazót akarta megnyerni ajánlata révén. Az MPP pedig nem akarta az erdélyi magyarság érdekeinek ellensége szerepét eljátszani, ezért bólintott rá ,,elvileg" a belső koalícióra.

Az előadás remekül sikerült. A cinizmus csúcsa lenne azonban, ha résztvevői a visszatapsra várnának. Ráadásul a politikában az előadás sikerének igazi mércéje a választási eredmény.