Nagy elégtételül szolgált, hogy 2004-ben egyezményt kötöttünk a Bukaresti Egyetem Bölcsész- és Idegennyelv-karainak dékáni hivatalaival, hogy ők fogadják végzőseinket államvizsgára. Még inkább az, hogy az államvizsgát a helyszínen, tehát nálunk ejtik meg. És, mi tagadás, ujjongtunk hallgatóink megismétlődő jó és nagyon jó eredményei fölött. Az sem mellékes, hogy az ismeretlen bizottság az otthoni mércével ítélte meg hallgatóink tudását, és hogy őszinte elismeréssel nyilatkozott mind oktatóink, mind hallgatóink munkájáról, teljesítményéről. Véleményüket a sajtó előtt is vállalták, sőt, arra is van példa, hogy érdek nélkül, őszinte belső kényszerből fakadóan maguk írtak román központi lapokban egyetemünk és benne szakunk szervezettségéről, talán természetes előítéletükből is fakadó elvárásaikat meghaladó szakmai teljesítményünkről.
Egyszóval mérce, de még inkább referencia lettünk számukra is. Hozzánk jönni államvizsgáztatni környezeti és professzionális élménye lett az egyébként részben mindig változó összetételű bizottságnak.
Idén, három év tapasztalatával mögöttünk, a már-már rutinosan és magabiztosan előkészített államvizsga előtt öt nappal drámainak ugyan nem nevezném, de mégis váratlan és igen sokkolónak nevezhető értesítést kaptunk a bölcsészkar dékánjától: az egyetem szenátusa azt a döntést hozta, hogy helyszíni államvizsgáztatást tovább egyik kar sem szervezhet! (Mint azt megszokhattuk: valahol — máshol — visszaéléseket lepleztek le...) A részletekbe menő szervezőmunkánk hirtelen semmivé lett, csak annyit tudtunk, hogy harminchat végzős hallgatónknak, kísérő oktatóiknak Bukarestbe kell utazniuk, ott kell szállást keríteni, hogy a hazai pálya tárgyi és pszichikai biztonsága helyett teljesen ismeretlen környezetben, hangulatban, termekben stb. kell számot adni a tudásról. Más szóval, idegen pályára kell beszaladni, itthoni mezben.
Fontos megjegyeznem, hogy komplexusaink, az elszállásolással kapcsolatos kétségbeeséseink a napok teltével oldódtak és megoldódtak. Végzőseink pedig, és ezt kiemelve szeretném írni, a hatványozott vizsgadrukk ellenére reményeink fölött teljesítettek. Vagyis mind a harminchatan sikeresen államvizsgáztak. A százszázalékos eredmény azonban nemcsak mennyiségi mutató, hanem minőségjelző is, ha azt nézzük, hogy az államvizsgázók 75 százaléka 7-es fölötti általánossal végzett, többen megközelítvén a legmagasabb osztályzatot.
És nem maradtak el ezúttal sem a senki által nem kierőszakolt, ellenkezőleg, az őszinte meglepődésből fakadó, a bukaresti hallgatók teljesítményéhez is viszonyító pozitív értékelések, melyeket akár szenzációként is hangoztatott magyar anyanyelvű hallgatóink tudásszintje váltott ki mind a román nyelv és irodalom, mind az angol nyelv és irodalom ismerete tekintetében.
A titkunk egyszerű: a kemény munka egyfelől, másfelől: aki nem üti a mércét, nem kap részünkről zöld lámpát az államvizsgára.
Az eredmények tehát önmagukért beszélnek.
Az utóbbi időben az egyetemünkkel piszkálódó, fanyalgó megjegyzéseket fogalmazók buzgósága egyik magyar közmondásunkat juttatja eszembe. Ez pedig így szól: ,,Ha az erdő szélén egy fa kidől, mindenki látja, mindenki hallja. De azt, hogy nő az erdő, se nem látják, se nem hallják."
Pedig nő a Sapientia erdeje! Úgy egészében: csendben, biztosan, céltudatosan, ahogy az erdő szokta. Aki azt teszi szóvá, hogy az erdőt a nem oda való fáktól, hajtásoktól, gaztól tisztítani kell, igaza van. De ez nem lehet azonos az erdő garázda irtásának szándékával, az alantasan rágó férgek belopásával.
Ez az írás erről is szól, egy konkrét teljesítmény ürügyén. Egyben arról is, hogy merjem biztatni a most érettségizett fiatalokat: választási tépelődésükben, dilemmájukban válasszák bátran a Sapientiát is. Uniós helyzetünkben, de attól függetlenül is a román és angol nyelv jó és nagyon jó ismerete, szakmai birtoklása biztos esélyt jelent a munkaerőpiacon: Székelyföld, Erdély iskoláiban és bárhol egyaránt. Az oktatás garantált minősége, előnyös önköltsége megfontolandó tényező.
Dr. Balázs Lajos egyetemi docens, kari kancellár
