Lant Erna nem vetkőzik. Nem vetkőzött harminc éve, s mivel azóta legalább ennyi kilónyit adott hozzá férje, Andor édes terhéhez, félszáz évesen pláne nem mutatkozik szívesen fürdőruhában. Ellenben vágyódva nézi régi fotóit: igen, akkor még lehetett volna mutogatnom magam, ezen csak egy halvány domborulat rajzolódik ki a köldököm körül; itt a combjaimon csupán a szoknya fodrozódott…
Gátlásai a gyerekkorban gyökereztek, amire ráerősített néhány egyforma fürdőruha, amelyek rossz időrendben jelentek meg az életében.
Az idősödő hölgy a strandon sétált szembe vele, s fegyelmezett arccal vette tudomásul a konfekcióáruból származó kellemetlen összeöltözést, illetve jelen esetben összevetkőzést. Ez sűrűn előfordult a nyolcvanas években. Szépen tipegett tovább piros tűsarkú papucsában, amely előnyösen kirajzolt némi izmot fonnyadt vádliján, bár az addigi riszálásból jócskán visszavett. A medence sarkánál irányt változtatott, úgy tűnt, hirtelen eszébe jutott valami fontos elintéznivaló a túlsó oldalon. Vastag aranyláncának csillogása még sokáig jelezte útját.
Az ifjú Erna felszegte állát, hátrarázta dús barna fürtjeit, vetett egy hosszú pillantást a hervatag testen lötyögő kék selyemre, amelynek harántirányú ezüst sávjai az ő testén bezzeg karcsú derekat öleltek körül. Mellkasában elégedett belső hang dorombolt, szája élvetegen megrándult, majd látványosan elnézett az ellenkező irányba. Ruganyos léptekkel sétált a füvön, kezében lóbálta a papucsát, és hangosan kacagott. Nem bánta az apró verítékcseppeket a haja tövében, az orrán felizzó szeplőket, még a szerelőruhás férfi sem ingatta meg friss keletű önbizalmát, pedig az valami olyasmit dünnyögött Erna gömbölyded combjai láttán, hogy bárcsak a világ állna ilyen lábakon… Ellenállhatatlannak érezte magát, s barátnője fiúja meg sem próbált neki ellenállni… Akkor érezte magát utoljára kellemesen vízközelben.
Reggel persze húzódott lepirult bőre, de az uszodában volt az első órája, így hamar megszabadulhatott a kissé dörzsölő farmertől. Örömmel bújt bele a fürdőruhába, aztán feszülten figyelni kezdte az úszóedzőt, s igyekezett mindig a medence átellenes oldalán tartózkodni, mint ahol ő volt, hátha a férfi nem veszi észre, hogy nem és nem képes beledugni a fejét a vízbe. Elszédül, elájul, ha víz megy az orrába, fülébe, tessék őt békén hagyni; itt van, nem hiányzik, nem is lazsál, hiszen hatalmas erőfeszítés úszás nélkül ide-oda caplatni abban az átoknagy medencében, legyen már végre vége ennek az órának… Miért kell egy történelemtanárnak feltétlenül úszni is megtanulni? Az ősök sem úszva foglalták el a hont.
Nagyszerűen elvitatkozgatott saját magával, nagy gyakorlata volt már benne, s a dolognak megvolt az a hallatlan előnye, hogy mindig neki volt igaza… Az utolsó szó azonban ma az edzőé volt, aki kiparancsolta a csapatot a medencéből. Lélekben megkönnyebbülve, ám a vízből kikapaszkodva ólomlábakon vonszolta magát a zuhanyzó felé. Barátnői odabent éppen az új csoporttársat zsongták körül: csészealj nagyságú kék szemek, szőke hajzuhatag, görögdinnyényi mellek, amelyeken a kék fürdőruha ezüst csillagai bolygókká nőttek – ó, szió, látom, egyforma fürdőrucink van, bár én csak poénból vettem fel, tegnap kaptam a nagymamámtól, szerinte rajtam sokkal dögösebben áll…
Kínosan ügyelt arcvonásaira, amíg lefejtette magáról a nedves anyagot, amelynek mellrészén az ezüst minták mint csillagszóró kis szikrái sorakoztak. S hogy még az a parányi elégtétele se legyen meg, látnia kellett, hogy annak a dögnek bizony a haja sem festett…
– Minden nő bolond – szögezte le Lant Andor a strandot övező fűzfák alatt sétálva, miközben ezredszer hallgatta meg az „azóta nem vetkőzöm”-mel végződő történetet. Megbámult egy fülig érő szájú, teltkarcsú nőt, akinek kacagásával egy ütemben rezegtek hasán a kis hájhurkák, majd hozzátette: – Az élethez nem nagy mellek kellenek, csak egy kis jókedv.
