– Hogyan emlékszik az édesapjára?

– Szigorú, de melegszívű ember volt. Nem szerette a dicsekvést, és mindenkinek őszintén megmondta az igazságot. Becsületes volt, és engem, a fiát is igyekezett becsületességre nevelni, kis túlzással ezt a szót hallottam tőle a legtöbbször. Hívő keresztény, templomba járó ember volt.

– Sokat mesélt az édesapja a háborús évekről?

– Igen, de nem ő állt a történetek középpontjában, még az 1944. júliusi történet centrumában sem, hanem a katonái. Washingtonban gyakran jöttek hozzánk vacsorára korábbi magas rangú magyar katonatisztek, például Hajdú Kálmán, Dálnoki Veres Lajos, és nekem is ott kellett ülnöm az asztalnál. Állandóan ebben a világban forogtam.

– Milyennek látta az édesapja Magyarország háború utáni sorsát?

– Tragikusnak. Mindkét szélsőséges politikai irányzatot, azaz a nácizmust és a kommunizmust is megvetette, úgy vélte, mindkettő borzalmas veszélyt jelent Magyarországra. Még Németországban volt, amikor a háború után hivatalosan megkérték, árulja el, melyik magyar tiszt milyen cselekményeket követett el. Az információkért fizettek is volna apámnak. De ő azt mondta, majd megírom ezeket a saját visszaemlékezéseimben, amikor oda jutok.

– Mi történt vele konkrétan a háborút követően, hogy került Németországba?

– A katonáival együtt sodródott oda, ott aztán fogságba ejtették őket az amerikaiak. Hosszabb ellenőrzés és igazoló eljárás következett, melynek végén elengedték. Ekkor engedélyt kért, hogy családjával együtt Amerikában telepedhessen le. Igent mondtak rá, bár nem volt szokás ellenséges ország katonatisztjeinek megadni a bevándorlási engedélyt. Apám megkapta, mert a leghalványabb náci vagy bolsevista kötődéssel sem rendelkezett. Kaliforniában kezdte amerikai életét 1951-ben, ezt a helyet jelölték ki számára. Azt is előírták, hogy le kell dolgoznia a bevándorlási költségeket. Napközben almát szedett egy farmon, este meg vasúti kocsik tengelyeit olajozta. Édesanyám, a tehetséges festőművész pedig mosónőként dolgozott.

Koszorús Ferenc

– Innen nagyon távolinak tűnhetett a főváros. Hogy kerültek Washingtonba?

– Úgy 1951–52 tájékán megkeresték apámat azzal, hogy állítson fel megbízható magyar katonákból egy alakulatot, amely az amerikai hadsereggel együtt vonulna be Magyarországra, ha ott kitörne a szabadságharc. Ezt már Washingtonban kezdte tervezni. Mindez még a Truman-adminisztráció idején történt. De aztán Eisenhower lett az államfő, aki leállította ezt a programot, nem vállalt semmiféle konfrontációt a Szovjetunióval szemben, ami 1956-ban is megmutatkozott. Mi Washingtonban maradtunk, apám a hadseregnél kapott munkát mint geodéta. Az Egyesült Államokban halt meg 1974-ben, hetvenöt éves volt akkor. A háborút követően sajnos egyetlen percre sem térhetett haza. Egyik rokonom szép cikket írt róla, mondván, ilyen a sors, végre itt lehet Magyarországon, de már csak bronzba öntve.

– Amerikában is kapott szobrot vagy táblát?

– Nem, de a sírjánál időnként koszorúzásokat rendeznek a kinti magyarok. Ismert ember volt ebben a körben, magyar misére járt, katolikusra és kálvinistára is. Odahaza mindig magyarul beszéltünk, ott tanultam meg a nyelvet.

– Volt valamilyen hobbija, jellemző kedvtelése az édesapjának odakint?

– Egyszer súlyos autóbaleset érte. Soós Gézával mentek egy magyar találkozóra, Géza bácsi vezetett, elaludt a volánnál egy pillanatra, és a kocsi nekicsapódott egy felüljáró oszlopának. Soós Géza meghalt, apám súlyos sérüléseket szenvedett. Felgyógyulása után könyvtárakban töltötte a hétvégéket, kutatott. Egy háromkötetes műben egy amerikai professzorral közösen akarta megírni a magyar katona történetét a második világháborúban. Ezt mindketten fontosnak tartották, mert a korabeli német hadtörténeti irodalom nagyon lenézően írt a magyar katonáról.

– Mi volt a véleménye Koszorús ezredesnek Magyarország háborús vereségéről?

– Már 1942-ben látta, hogy a harcnak tragédia lesz a vége. Arad visszafoglalásakor a város térségében szovjet páncélostámadás érte egységét 1944 szeptemberében. T–34-esek bukkantak fel hirtelen, apám szembeszállt velük, jóllehet az ő tankjai, a magyar gyártású Turánok kisebbek és gyengébbek voltak. Apám halála után, 1974-ben egyik tisztje levelet írt anyámnak. Ebben azt mesélte, hogy apám kiugrott a parancsnoki páncélosból, mert így jobban átlátta a terepet, és gyalogosan irányította a magyar egység harcát. Összesen huszonnégy szovjet harckocsit lőttek ki, saját veszteség nélkül, igaz, Stukák is segítették a levegőből apámékat.

– Hogy lett páncélos tiszt Koszorús Ferenc? Magyar vonatkozásban ez különösen modern fegyvernem volt...

– Huszárként kezdte a katonai pályáját, de a gyorshadtesthez került, és azokban az időkben az egész világon az volt az úzus, hogy a lovas alakulatokat átszervezték harckocsis egységekké. Apám idővel a páncélos hadviselés szakértője lett, tanított a Ludovikán is. Vígh Károly katonatiszt, egykori kadétja azt mesélte, hogy Koszorús Ferenc harckocsizó taktikáját tovább oktatták a háború utáni magyar hadseregben.

– Vita folyik arról, hogy Koszorús Ferenc parancsra vagy önszántából indult meg Budapestre az egységével Esztergomból július 5-én...

– Ez nem ilyen egyszerű. Apámat megkereste Lázár Károly altábornagy, a testőrség parancsnoka még július 2-án. Panaszkodott, hogy nincs kéznél a fővárosban ütőképes katonai egység. Mit lehetne tenni, kérdezte Lázár, ugyanis Baky László nyilas belügyi államtitkár és környezete csendőröket akar felhozni Budapestre, mert Horthy leállította a zsidók deportálását. Bakyék úgy tervezik, tette hozzá Lázár, hogy ha nem tudják jobb belátásra bírni a kormányzót, akkor erővel félreállítják. Erre apám azt mondta, ha parancsot kap, akkor bevonul Budapestre, és megoldja a helyzetet.

– Milyen puccsról lett volna szó?

– Baky úgy gondolta, megszerzik annak a biztonsági alagútnak a kulcsait, amely Horthy palotabeli lakosztályához vezet. Meglepik a kormányzót, és választás elé állítják. A puccs fedezésére csendőregységeket rendeltek Budapestre, azt mondták nekik, hogy zászlószentelésre jönnek. Apám saját akciója előtt személyesen beszélt Horthyval. Egyeztettek, és a harckocsizók ekkor megkapták a kormányzó parancsát is a beavatkozásra. Apám tankjai időben érkeztek, lezárták a város kijáratait, esélye sem volt a puccsnak. Megjelenésük nagy meglepetést keltett még a felsőbb körökben is, mert a legtöbben úgy tudták, hogy 1942-ben a doni hídfőcsatákat követően kivonták az arcvonalból ezt az egységet, vagyis az 1. páncéloshadosztályt, és fel is oszlatták.

– Hogyan alakult később, de még a nyilas hatalomátvétel előtt Koszorús ezredes sorsa?

– Apámat és egységét a németek követelésére a frontra vezényelték. Itt vívták Arad mellett a csatájukat, apám nem sokkal később azonban súlyosan megbetegedett, Budapesten, a Honvédkórházban érte a nyilas hatalomátvétel. Hamarosan kereste is ott a Gestapo, de szerencsére elkerülte őt. Apám éppen az édesanyját, vagyis az én nagyanyámat látogatta meg pár emelettel följebb, aki szintén ebben a kórházban feküdt. Ezután a csapatához szökött, és a katonáival együtt Németországba ment. Ha nincs a Koszorús-féle páncélos akció, akkor az a három nap elég lett volna arra, hogy Bakyék deportálják a budapesti zsidóságot.

– Hogyan viszonyult Koszorús Ferenchez a háború utáni Magyarország?

– Megdöbbentő módon. Apám testvérének özvegyét, Koszorús Gábornét 1950-ben lefogták, meghurcolták, sőt, a kihallgatásai során többször meg is kínozták. Az ekkor szerzett sebei közül volt, amely örökre megmaradt, mindig úgy kellett fésülnie a haját, hogy ne látszódjon. Nemcsak egy koncepciós kémvádat akasztottak a nyakába, amely szerint fontos információkat küldött ki Nyugatra – apámnak, de ráhúztak egy okirat-hamisítási ügyet is, mert a kommunista hatalom szemet vetett arra a villára, amelyben élt. Az utolsó napig le kellett ülnie a tíz évet.

– Önnek vannak gyerekei?

– Igen, három gyermekem van. Tudnak magyarul, és ismerik a nagyapjuk sorsát, életét. Büszkék, hogy édesapámat posztumusz vezérezredessé léptette elő a köztársasági elnök 1991-ben, Hende Csaba honvédelmi miniszter pedig az igen rangos Hazáért Érdemjelet adományozta neki 2014-ben.

* A szocializmus évtizedeiben hallani sem akart a pártállami hatalom Koszorús Ferencről. Nem véletlen, hogy csak 1992-ben kaphatott emléktáblát, szobrára pedig egészen 2015-ig kellett várni. Ezt a róla elnevezett emlékbizottság állíttatta. Hantó Zsuzsa történész, az emlékbizottság elnöke elmondta, hogy a szobor talpazatára nem kerülhetett más, csak az ezredes neve és születési dátuma. Ebben a kérdésben nagy, fenyegetésektől sem mentes külső nyomás nehezedett a bizottságra, de a Honvédelmi Minisztériumra is. Annyit azért még odaírhattak: „A katona esküjéhez való hűségének örök példaképe.” Csupán két évvel később véshette fel az emlékbizottság és a HM magyar, angol és héber nyelven a talapzatra az ezredes tettének történetét. Vagyis azt, hogy 1944. július 6-án megmentette a budapesti és a Budapesten menedéket talált zsidóságot.

Hantó Zsuzsa szerint kevesen tudják, hogy Koszorús páncéloshadosztályának létét Horthy és környezete titokban tartotta, és rejtve, szétszórva állomásoztatta a Budapest és Esztergom közötti falvakban. Az egység tankjait a kiugrás katonai biztosítására tartogatta Horthy. A németek csak július 6-án szereztek tudomást a létezéséről. Több szervezet, de ifjabb Koszorús Ferenc is kezdeményezte, hogy az ezredes kapja meg Izrael államtól a Világ Igaza elismerést. Nemleges válasz érkezett, arra hivatkozva, hogy az ezredesnek horthysta tisztként kötelessége volt a mentés és a helytállás. * Páncélosokkal az életért  – ez a címe annak a kötetnek, amely Koszorús ezredes embermentő akciójáról szól, és amelyet gazdag képanyag és egy DVD-melléklet egészít ki. A könyvet Hantó Zsuzsa és Szekér Nóra történészek szerkesztették, ez a mű harmadik kiadása. Bár a kötet Koszorús Ferencnek állít emléket, a lapjain olvasható tanulmányok korrekt, tárgyilagos korrajzot tárnak az olvasó elé. *

(Magyar Demokrata)