Ez volt az ország eleje, aki innen tovább akart menni, az talált kilenc hegyet. Kilenc hegyen kilenc erdő s a kilenc erdőben jaj de rengeteg fa! S a rengeteg fa ágain jaj de mennyi madár!

De hát aki bátor, az még innen is továbbmegy, s akkor megtalálja a sárga szakállú király palotáját. Hazug Miska pedig ilyen bátor gyerek volt. Reggel indult el hazulról, s meg sem állott, míg csak rá nem esteledett. De akkor már a sárga szakállú király kapujában állt.

– Ki vagy, mi vagy, mi szél hozott? – kiáltott rá haragosan az ajtónálló.

– Legény vagyok, csillagpásztor, háromszáz csillag a nyájam, négyfajta szél húzott erre, kettő fogta két kezemet, kettő fogta két lábamat, így húztak el kaputokig.

Így hazudott Hazug Miska, de hát egyebet se tett ő életében, csak füllentett. Dehogy volt ő legény, talán ha nyolcesztendős lehetett, s nem őrzött még sohase mást, mint gágogó libákat a patak mellett. De hát az ajtónálló minden szavát elhitte, mert a sárga szakállú király országában már száz esztendeje nem hazudott senki sem.
Így hát nemsokára ott állott Hazug Miska a király színe előtt.

– Adjon Isten, jó királyom, most érkeztem varjú hátán, fehér szárnyú varjú hozott, palotádig repült velem.

Így köszöntötte Miska a királyt, aki rögtön megkérdezte tőle, hogy mi járatban van.

– Hallottam, királyom, nagy a te bánatod – felelte most Miska –, ezerhárom bárányod van, s nincs, aki kihajtsa szegényeket a mezőre.

– Hát akkor jó helyre hozott az a fehér varjú – parolázott Miskával a király –, mert egész országomban nem akad egy pásztor. Ha te mostan elszegődsz hozzám pásztornak, neked adom a kilenc hegyet a kilenc erdővel együtt.

Ez bizony szép fizetség, de Miska mégis kevesellte. Ráadásul még a kilenc dombot is kérte a kilenc nyárfával s a kilenc piros tollú madárral. Ezt is megígérte neki a király, aztán vacsorát adatott Miskának, s a lelkére kötötte, hogy reggel hajtsa ki a mezőre az ezerhárom bárányt.

Másnap este aztán, amikor Miska hazaterelte a nyájat, a király már a kapuban állt, és megkérdezte:

– Mit csináltak az én báránykáim?

– Jaj, jaj, jó királyom! – felelte Miska – Nem bárányok ezek, hanem farkasok! Alighogy kihajtottam őket a mezőre, menten farkasokká változtak, össze is marakodtak a besték, s az erősebbek megették a gyöngébbeket. Így most már csak kilencszázhárom bárányod maradt.

Én nem hittem volna, de a király elhitte Miska hazugságát, és továbbra is megtartotta szolgálatában. Így aztán mindennap száz báránnyal kevesebb tért haza a mezőről, s bizony, kilenc nap múlva már csak százhárom barika jött haza a legelőről.

Ezt már megelégelte a sárga szakállú király, és menten megparancsolta az ajtónállónak, hogy hozzák elő az öreg szekrényből az ezeréves zöld kalapot. Nagy története van ennek a kalapnak! Amikor még hazug emberek is éltek a sárga szakállú király országában, ha valakit hazugságon csíptek, rögtön a fejébe nyomták a zöld kalapot, akkor aztán megmondta az igazat. Száz év óta most került elő először a szekrényből a kalap, s amikor Miska meglátta, rögtön elkurjantotta magát:

– De szép piros sipka!

– Piros-e még? – kérdezte a király, amikor az ajtónálló Miska fejébe nyomta a kalapot.

– Dehogy piros – kiáltotta Miska –, zöld az, mint a falevél!

– Ugye, hogy zöld? Hát a bárányok hová lettek?

– Azokat hazahajtottam a kilenc dombon túlra – felelte Miska, s nem győzött csodálkozni, mi történhetett vele, hogy igazat beszél.

Minek is folytassam? Kilencszáz alattvalót küldött a király a kilencszáz bárányért, s nemhogy a kilenc hegyet a kilenc erdővel, de még egy fia dombot se kapott Hazug Miska.

Hazudott-e többet életében, vagy pedig mindig csak igazat mondott, bizony én nem tudom. Ezt a mesét is egy kunkorodó farkú kismalactól hallottam, az ő lelke rajta, ha nem igaz.