Az emberi erőforrások minisztere az erdélyi kultúra kapcsán megjegyezte, a világháborúkat követő diktatúrák megtörték a korábbi fejlődést, és ezt mindegyik társnemzet megsínylette. Éppen ezért szerinte mindenkinek el kell számolnia azzal, miként sáfárkodott az utóbbi évszázadban rábízott javakkal. „Megvalósította-e, betartotta-e az aláírt szerződéseket, betartotta-e a törvényeket, azon munkálkodott-e, hogy az emberek és nemzetek szabadsága, önrendelkezése, anyagi és szellemi jóléte, vallásszabadsága, ősi kultúrája fejlődjön, egyáltalán megmaradjon a jövő számára”.

Kérdésfelvetéséből szinte kihallatszik a lehetséges válasz is. Nem, lehetne mondani könnyen és határozottan, nem csupán a bukaresti politikusok viszonyulására gondolva, hanem mindazokra a Kárpát-medencei döntéshozókra – ukrán, szlovák, szerb –, akik tehetnek az országaikban élő magyarok jobb közérzetéért, otthonosságérzetéért. Ennél mégis fontosabb, hogy kioktatás helyett inkább önvizsgálatra, helyzetfelmérésre ösztönöz. Noha lenne mit bírálnia a magyarokkal együtt élő társnemzetek választott képviselőit, politikai és társadalmi fejleményeit illetően, ehelyett hídépítést javasol. Közép-Európa tekintetében ugyanis ma már egyértelmű, a térség vagy megerősödik, vagy felőrlődik nagyhatalmi érdekek mentén. A magyar politika éppen ezért összpontosít az erősítésre, összefogásra, igaz, ehhez partnerekre van szüksége.

Hogy Bukarest lesz-e ebben Budapest szövetségese, jelenleg bizonytalannak tűnik. Lehetne, mi több, annak kellene lennie, de nehezen remélhető, hogy az államiságának száz esztendejét is zűrzavarral ünneplő döntéshozókat, állami vezetőket túlzottan foglalkoztatná az erős közép-európai­ság gondolata. Pedig egyértelmű, korszerűtlenek és tarthatatlanok ma a dohos nacionalista nézetek, beidegződések, viszálykodások. Hiszen amennyiben a Kárpát-medencében élő magyarok elégedettebbek lehetnének az államalkotó, többségi nemzetek politikájával, nemzeti közösségekhez való viszonyulásával, saját országukban maguk az ukránok, szlovákok, szerbek és románok is tartalmasabb, értelmesebb életet élhetnének.

Ám hogy így legyen, utóbbiaknak be kell látniuk, a jövő a hídépítőké, s nem az acsarkodóké. Ehhez viszont szükséges észrevenni azokat az apró jelzéseket, amelyek az „összeépíthetőségre” ösztönöznek. S hogy most éppen Kolozsvárról, az ottani magyar napokról érkezik ilyen üzenet, azt is bizonyítja, nincs minden veszve, lehetséges követhető példákat keresni, találni. Hiszen az a tény, hogy a kincses város nem az elvadult nacionalizmus fellegvárává vált, miként a kilencvenes évek elején határozottan körvonalazódott, hanem a hagyományos, jó értelemben vett erdélyiség bástyájává alakult – legalábbis ebbe az irányba mozdult el –, nemcsak a magyaroknak jó, hanem az ott élő román közösség sikere is.