Azóta már eltelt 74 esztendő, de a történtek még élnek emlékezetünkben.
Jómagam sem felejtettem el azt a napot, amikor 1944. augusztus 28-án három falumbeli fiatal (leventekatona) bujkálva jött haza az Úz völgyéből, ahol 26-án a betörő szovjet hadsereg árulás folytán lerohanta az ott szolgáló székely határőr zászlóaljat, a 11. sz. Árkászszázadot. Itt lépett akkor először magyar földre szovjet katona.
Ezek a kiskatonák hozták a szomorú hírt, hogy a magyarok ott és akkor nagy veszteséget szenvedtek és szétszóródtak. Azon a napon több száz székely-magyar honvéd vesztette életét, és nagy volt a riadalom a faluban, mert itthon nem tudták, hogy kinek melyik hozzátartozója esett el. Szentivánlaborfalváról és az itt szolgáló 40 székely határőr közül – akik emlékét ma kopjafa őrzi – két halott és egy súlyos tüdőlövéses katona volt az Úz-völgyi betörés áldozata...
Jött aztán a többi esemény: szeptember 8-án délelőtt megjelentek falumban a (Brassó felől) bevonuló szovjet katonák és sok-sok tank, utánuk pedig a gyalogság. A lovashuszár-csapat volt az első, élén egy fehér lovon orosz szőke katonanővel. Mi, kisgyermekek (de a nagyobbak is) virágokat dobáltunk feléjük, hogy meg ne lőjenek! Ezek az emlékek, bármilyenek is, még élnek...
Az utóbbi években, főképpen 1994. augusztus 26-a óta az Úz völgye zarándokhellyé változott, ahol az első és a második világháború odaveszett székely-magyar honvédekre emlékezik hovatovább egyre nagyobb számban a magyarság.
Nem mindig zavartalanul. 2014. augusztus 26-án, az Úz-völgyi szovjet betörés 70. évfordulóján sajnos a szemünk láttára gyújtották fel, égették el és tarolták le (természetesen parancsra) a bákói utászok az ezeréves határt jelképező vámházat a Moldva felőli oldalon, összetűzésbe is kerültünk. Idén augusztus 26-án pedig az Úz-völgyi hadi temetőben összegyűlt nagyszámú emlékező szeme láttára, a szentmise ideje alatt vonult el egy hatalmas, román katonákat szállító teherautó lassú tempóban a temető előtt nagy erőfitogtatással...
Nekünk, de főképp az utánunk jövő nemzedékeknek továbbra is – és még azért is! – folytatni kell az ottani megemlékezéseket. Mi, szentivánlaborfalviak a daloskör tagjaival az élen minden évben egy-két katonanóta eléneklésével is emlékezni fogunk, nemcsak a mieinkre, hanem egész nemzetünkre...
N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva
