A Thoreau unokaöccse kolozsvári irodalmi kör egy kellene hogy legyen abból a(z amúgy kevés) hídból, amely a hazai román és magyar nyelvű irodalom közötti kapcsolatot hivatott megteremteni. Kétségtelenül pártolandó kezdeményezés, hiszen a többség és kisebbség közti falakat nem a politikusok fogják lerombolni (ők inkább tovább építik), sajnálatos módon azonban a péntek esti teinbeli közönségtalálkozón édeskevés derült ki abból, hogyan működik az a bizonyos hídépítés – valamiért az volt az érzésünk, a thoreau-s különítmény „ledarálta” a találkozót. Talán azért, mert oly kevesen voltak kíváncsiak rájuk?
A kör létrejöttét Szántai János elevenítette fel: úgy tíz évvel ezelőtt üldögéltek a kolozsvári Insomnia nevezetű művelődési helyen, külön asztalnál a magyar, másiknál a román írók-költők, aztán valahogy összekeveredtek, elkezdtek beszélgetni, rájöttek, hogy párhuzamos világokban élnek, és hogy ez nem helyes. Az irodalomban amúgy sem a nemzetiség számít, értékes művek jelennek meg minden nép nyelvén, de ha már egymás mellé helyezett a történelem bennünket, legalább egymást ismerjük meg – nagyjából ez volt az alapgondolata a Thoreau unokaöccse nevű irodalmi kör megalapításának, amely immár tíz éve működik, azóta „sok mindent és nem oly sok mindent” csináltak, „dolgozunk, iszunk, írunk” – mondta Szántai.
Hogy mennyire fontosak az ilyen csoportosulások, arra Ştefan Baghiu esete a jó példa. Karácsonkői (Piatra Neamţ) születésű, ahol – mint mondta – bizony elég nagy előítélettel viseltetnek irántunk, magyarok iránt, „sok rosszat” beszélnek rólunk. Kolozsvárra kerülve azonban megváltozott a szemlélete, olyannyira, hogy a fiatal magyar költők román nyelven kiadott antológiáját ő szerkesztette.
Szó volt még (felszínesen) az írástudók felelősségvállalásáról, arról, hogy bezárkózhat-e az író, költő egy elefántcsonttoronyba, vagy bele kell-e szólnia a közélet alakulásába. És felolvasás is volt, természetesen, a már említetteken kívül Ştefan Manasia és Alex Vlăsieş adott ízelítőt költészetéből.
