A londoni Blind Summit Theatre Az asztal című, felnőtteknek szóló bábelőadása végtelenül gazdag, sokrétű produkció formailag és tartalmában egyaránt, bár a kelléktárát csupán egy asztal és egy báb alkotja, amelyet – a bunraku nevű, japán eredetű bábművészet hagyományainak megfelelően – egyszerre három színész kelt életre.
A felütés a stand-up comedyre emlékeztet: a báb bemutatkozik a közönségnek, elmondja, hogy feje kartonból, teste rongyból készült, megmutatja, hogyan működtetik őt a színészek, majd azt is elmeséli, miként kapott megbízást arra, hogy egy zsidó ünnepen feldolgozza Mózes életének utolsó tizenkét óráját, amelyet Istennel kettesben a Nébó-hegyen töltött el. Aztán elkezdi játszani a történetet hol Mózest, hol Istent alakítva, de közben mesél is, és olykor visszatér a kiindulóponthoz, az asztalhoz és önmaga báb-létéhez, élcelődve a közönséggel, nagy igazságokat fogalmazva meg az életről és az illúzió művészetéről, amelyek ebben a kontextusban, valamint a szavait kísérő gesztusok, taglejtések miatt rendkívül szórakoztatóak. Beavatja nézőit a báb életre keltésének pontos technikájába, elmondja, hogy mennyire fontos mozgásában a koncentráció, lélegzés, fix pontok követése, és olykor azt is látni engedi, hogyan lesz belőle élettelen tárgy. Hegyre mászik, és széllel szemben szalad, lebeg az űrben, és eljátszik nem létező dolgokkal – rózsakerttel, sivataggal, futószalaggal, lemezjátszóval –, miközben állandóan kilép a szerepből, árgus szemekkel kémlelve a közönséget. Alakít és magára reflektál, rögtönöz és hajszálpontosan kidolgozott mozdulatokat végez, viccelődik és filozofál. Kicsit mogorva, nyűgös és nagyképű, de közben alázatos, fegyelmezett és védtelen is. Tele van élettel, és úgy játszik a képzeletünkkel, ahogy az igazi színészek közül is csak a legjobbak teszik.
És bármennyire is nyilvánvaló, hogy miként mozgatják őt, valami különös csoda folytán önálló személyiséggé formálódik előttünk, aki beszélget és veszekszik az őt mozgató színészekkel is, és valójában csak eljátssza, hogy kiszolgáltatott nekik. És a komédiázásba az is belefér, hogy kicsit elszáll belőle a lélek, vagy hogy egy gyanútlan néző, belépve a játékba, „véletlenül” kitépi a kezét, amire aztán rögtönöz egy véres jelenetet. Így lesz a stand-up comedyből egzisztencialista horrordráma az erdélyi asztalon, amely valóságos mértani képtelenség, mert hosszában és átlósan is három és egy kis lépés hosszú. Micsoda játékosság, frissesség, kreativitás, mennyi energia, érzékenység és persze szakmai tudás!
Egy élő bábot láttunk a színpadon, amely három embert mozgatott. Tudjuk, hogy ez lehetetlen, és mégis... Talán azért történhetett mindez, mert ő néha színész, máskor civil báb volt a színpadon, de a tárgy szintig csak játékból lépett vissza. Jól érzékeltette ezt a Mózes–Isten párbeszéd jelenete, ahol nem egyszerűen „átkerült” egyik szerepből a másikba, hanem mindig odament a lábán, és eljátszotta azt. Élt, lélegzett akkor is, amikor nem akart játszani, és játszott akkor is, amikor nem mozgatták.
