Nem vagyok én szadista, csak nem láttam a sötétben. Vérzett rendesen, hat darab fognyom a bokám körül, nem néztem ki belőle ekkora potenciált. Amikor később mutogatom a sebet, más sem hiszi, hogy ekkora nyomot hagy egy macska. Hívom az állatorvos barátomat, a macskáról kérdez, azt mondja, ne foglalkozzak vele, de ha akarom, egy tetánusz oltásra elmehetek. Ezt tanácsolja a családorvos is.

Remek, másnap megjelenek a sürgősségin. Várok a soromra türelemmel, mégsem szívinfarktus. Beletelik egy kis időbe, amíg megkérdezik, hogy mi járatban? „Tetánusz oltást szeretnék, megharapott a macska.” „Milyen macska?” „Az enyém.” Mutatom a bokámat, hoznak egy nyomtatványt, amit ki kell töltenem. Kapok egy szalagot a csuklómra, kis türelem, mondják, mindjárt fogad az orvos. Az orvosi szobában sürgés-forgás, két fiatal orvos és több asszisztens, ápoló. Megint megkérdik, mi járatban, már kis mosollyal a szám szélén mondom, enyhén zavarban, hogy megharapott (most nem várom meg a további kérdést) a macskánk, a miénk. Be van oltva veszettség ellen? Nincs. Feljegyzik. Kijár a házból? Nem. Akkor nincs szükség veszettség elleni oltásra. Halleluja, csak egy szuri! Meg se kottyan, alig érzem, lekezelik a sebet, szerencsére kötés nem kell rá. Antibiotikumot írnak fel, kérdem, hogy ezt muszáj? Nem, ne szedjem, ha nem akarom, de ajánlatos. A sebet gondozni kell otthon is. Kérdem, meddig tart az oltás hatása, ha netalántán megint megharapna valami? Hat hónap, mondják, most már meg is vághatom magam akár. Remek. Megnyugodtam, jöhetnek akár a rozsdás szegek is. Hazamegyek végre, enni adok a macskának. Megérdemli. Állatorvos barátom szerint ilyenkor két hétig figyelni szokták az állatot, hogyan viselkedik. Ha netalántán mégis megveszett volna. „Csak nem a macskáért aggódunk? Nem én haraptam meg őt.” Poénkodok, elég rosszul... Antibiotikumot nem szedek, saját felelősség, majd figyelem a sebet. És a macskát.

Másnap Kovásznára kell utaznom. Két hete az apámmal együtt elígérkeztünk egy alkotói és prózamondó verseny zsűrijébe. Fáj a bokám, de legyünk komolyak, járni tudok, elmegyek. Régi kedves ismerősök a verseny után meghívnak magukhoz. Nem sokkal utánunk újabb vendégek érkeznek, nagyon kellemes társaság, remekül érezzük magunkat. Amikor elköszönünk, derül ki, hogy az apám feleségének néztek. Az az igazság, hogy apuka jól tartja magát, nem mutatja a korát, na szóval. Azért a bokám belenyilall.

Hétfő reggel lekezelem a sebet, szépen gyógyul, vetek egy pillantást a macskára, békésen nézi a galambokat, még túlságosan is nyugodt, remélem, nem baj... Enni adok neki, mert nincs harag.  Beleolvasok az újságokba. És az egyikből (nem ez, egy másik) mit tudok meg? Nyugdíjaztak. A  hétvégi vetélkedőről írnak: „Az előadásokat (...) László Károly és László Zsuzsa nyugalmazott színészek... bírálták el.” Na, azért egyezzünk meg, nincs nekem semmi bajom a korommal, de van még jó pár évem a nyugdíjig. Figyelem a bokámat, semmi nyilallás. Pedig számolom az éveket, és van még pár tényleg... és tényleg nincs semmi bajom a korommal! Miért is lenne? És jön ez a hülye macska is megint, itt dörgölődzik, mert ugye jóban vagyunk, és apuka komolyan jól tarja magát, de azért mégis, és különben, és a fenébe is...!

Egy valami biztos. Amikor nyugdíjba megyek (na nem holnap!!!), szóval, amikor nyugdíjba megyek, nem fogok macskát tartani.