Tanév kezdetén a legtöbb emberben előjönnek a régi emlékek, azok a néhai szeptemberek, amikor mindenkin úrrá lett egyfajta szorongás, készülődés az ismeretlenre.
Talán nem árulok el nagy titkot, ha megsúgom, hogy az anyukák olyan nagy szeretettel gondolnak szeptemberre, mint amennyire várták június 15-ét. Ahogy elfárad a család az egész tanévet jellemző menetrendben, a határidők állandó betartásában, az örökös „tesztelésben”, ugyanúgy elege lesz a délben kelő, csellengő kamaszokból, unatkozó tinikből, akiket jóformán már kezelni sem lehet... Egyszerű a helyzet ott, ahol a diák ugyanott kezdi a tanévet, ahol abbahagyta. De amikor új iskolába megy a gyerek, új városba, bizony a szorongás, a feszültség elmaradhatatlan. Az újtól, az ismeretlentől való félelem mindig is létezett, de az 50-es évek gyermeke még egészen más világban élt, mint a mai koré, másképp láttuk az életet, hiszen nekünk mindenért meg kellett küzdeni.
Az én nemzedékem a háború után született, amikor Európa romokban hevert, a kollektivizálás dübörgött, az államosításon, pénzváltáson már túl volt a nép. Minket abban a hitben neveltek, hogy dolgozni és tanulni kell, és ez a hit reményt adott. A mai gyermek a készbe születik, mindent megkap, amit kíván, sőt, többet is, mint amire szüksége lenne. Az 1950-es években szegénység volt, szüleink alig tudták beszerezni a cipőt, kabátot, ruhákat, s mindazt, amire egy gyermeknek szüksége van. Igaz, hogy játékot nem vettek, mert nem volt, de mi úgyis játszottunk, mert volt közöttünk összetartás, barátság, és ha nincs a gyermeknek játéka, készít magának és örvend neki.
Mi, uzoniak régen falusi iskolánkban tanultunk első osztálytól nyolcadikig. Azután mindenki ment felvételizni városra, elméleti és ipari iskolákba. 1966-ban sikeresen felvételiztem a Székely Mikó Kollégiumba. Osztályunkból hárman jutottunk be, ami akkoriban kitűnő eredménynek számított... A diáklányok viselete sötétkék egyenruha volt, világoskék blúz, hajunkon fehér szalag, cipőnk egyszerű fekete félcipő, de mi már járhattunk nejlonharisnyában, ami nagy engedmény volt a régiekkel szemben, akik még patentharisnyában jártak. Kabátunk karján karszalag volt, rajta az iskola neve. Szünetekben a folyosón csendben tanultunk a következő órákra. Amilyen egyszerűek voltunk mi, diákok, ugyanolyan volt a tanári kar is. Tanáraink mindig öltönyben, nyakkendőben jöttek órára, tanárnőink pedig kiskosztümben, egyszerű, sötét ruhákban, de ápoltan, pedánsan és pontosan.
Mivel akkoriban még nem létezett ingázás, mi, lányok bentlakásban laktunk a 2-es számú Leánylíceumban, és ott is étkeztünk. A fiúk a Mikó Kollégium bentlakásában laktak és étkeztek. Az olvasó lehet megmosolyogja most, amit leírok, de így volt, ahogy elmesélem.
A bentlakás egyik lényeges feltétele az volt, hogy mindenkinek – bárhonnan is jött – kellett hoznia egy szalmazsákot, egy párnát, paplant, kispárnát, egy fehér ágytakarót és egy ételnek való faládikát, akárcsak a katonák.
A szalmazsákot és egyebeket nagybátyám befuvarozta szekérrel, majd jött az elosztás. Az internátus egy számomra csúnya, ronda hely volt, tele vaságyakkal; talán negyvenen voltunk egy szobában, mert emeletes ágyak is voltak a falak mentén. A folyosón a szekrények álltak sorban, mindenki kapott egyet. Azt lakattal bezártuk, kevéske ruhánkat és a tanfelszerelést őrizte. A szekrényben példás rend kellett hogy legyen, mert a nevelőnők, ha nem találták rendben, letiltottak a heti kimenőről.
Az internátusi időszak számomra „katonaéveknek” tűnt. Reggel hatkor keltünk csengőszóra. Gyorsan ki kellett menni a folyosóra tornászni, majd mosakodni, fésülködni és felöltözni. Az ágyakat szépen bevetve hagytuk, ezt a szobafelelős ellenőrizte. Azután mentünk reggelizni, ami nagyon silány volt, lekvár és tea, egyébre nem emlékszem. 7.20-kor sorban álltunk az udvaron, és Szász tanár úr végignézett a lánysoron. Ha rendben talált, indultunk a Mikó felé a járdán kettes sorban, fegyelmezetten. Órák után magunkra bízva mentünk vissza az intribe, mert akkor már nem lehetett sorakozni, hiszen nem egyszerre végeztünk. Az ebéd két órakor volt, kétfogásos, elég silány menü, de nem zúgolódtunk, hiszen sokaknak ez is áldás volt. Négyig szabadidő volt, akkor pedig szilenciumra mentünk az osztálytermekbe, ahol este hétig tanulhattunk az apparitorok és a nevelőnők felügyelete alatt. Azután vacsoráztunk és készülődtünk a lefekvéshez. Sétálni csak az iskolakertben szabadott, kimenőnk egy héten kétszer volt, csütörtökön és vasárnap délután. A szülők bármikor meglátogathattak, csomagot is hoztak vagy küldtek az ismerősöktől.
A tisztálkodási lehetőségek elég gyatrák voltak, legtöbbször hideg vízben mosakodtunk, csak szombatonként volt meleg vizes tusfürdő, ha el nem apadt a meleg víz.
Mégis szép volt sok minden, mert barátságok szövődtek. Sokat énekeltünk esténként, meséltünk szülőfalunkról, szokásainkról. Moziba, színházba csoportosan vittek, főleg vasárnap délelőtt, táncolni szintén kísérettel egy-egy ipari iskolába, ahol csak fiúk voltak. El lehet képzelni, milyen sikerünk volt egy-egy ilyen osztálybulin, senki sem árult petrezselymet.
A megyésítés után megváltozott a helyzet, mert akkor indítottak egy olyan vonatjáratot, amely Brassóból hozta Sepsiszentgyörgyre az ingázókat, főleg értelmiségieket, és így mi is ingázók lettünk. Reggel fél hétkor indult a vonat, s a városi buszjárattal már 8 óra előtt bent voltunk az iskolában, délután pedig kettőkor és négykor mehettünk haza. Így otthon, családi körben élve folytattuk sokan tanulmányainkat, szüleink és magunk örömére.
Az 50 évvel ezelőtti történetekre nem könnyű visszaemlékezni, de a diákélet és annak sok szép oldala ma is elevenen él emlékeinkben.
Ambrus Lászlóné Imreh Anna, Uzon
