Fiatal ország Ukrajna, mely polgár- vagy hibrid háborúba sodródott, testközelből tapasztalja meg, mit is jelent a nagy és erős Oroszország közvetlen szomszédságából a NATO és az Európai Unió felé kacsingatni. Aztán meg belpolitikai magyarázata is van az egyre durvább magyarellenességnek: a háború és a korrupció okozta gazdasági nehézségek nyomán meglehetősen ingataggá vált a jelenlegi kijevi hatalom pozíciója, a közelgő választások perspektívájában pedig a kormánypártoknak és az államelnöknek érdekében áll a feszültség szítása, az erődemonstráció – legalább a magyarokkal szemben, ha már az oroszokkal nem bírhatnak. Nagyon nem csodálkozhatunk tehát az ukrán hatóságok magatartásán, azon, hogy hazaárulás vádjával kutakodnak kettős állampolgárok után, hogy a nemzeti kisebbségek jogait csorbító oktatási törvény után a további jogfosztáshoz vezető nyelvtörvényt is elfogadták, hogy ukrán szélsőségesek masíroznak Kárpátalján, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szervezet székházát pedig rendre támadások érik.

Az viszont már némileg meglepőbb, hogy Kijev nem átallja nemzetközi színtérre vinni paranoid megnyilvánulásait vagy cinikus számításon alapuló magyarellenes kirohanásait. Mi több, államközi viszálytól sem riadt vissza, ráadásul egy olyan országgal, amely egyrészt szomszédja, másrészt rengeteg formában támogatta az elmúlt években, ráadásul – ha mindezek másodlagosak lennének Kijev számára – tagja mindazoknak a szövetségeknek – az Európai Uniónak és a NATO-nak – ahová Ukrajna igyekszik. A kijevi viszonyulás tehát leginkább azért meglepő, mert stratégiai hiba: azzal az állammal keresi a konfliktust, amelynek segítéségére szorul saját céljai megvalósítása érdekében, hiszen Magyarország vétójoga révén akadályozhatja Ukrajna közeledését e két szövetséghez. Mint ahogy – és ilyesmire azért a magyar diplomácia korábbi időszakában nem nagyon volt példa! – Budapest kőkeményen ki is áll a kárpátaljai magyarság érdekeiért, addig elmenve, hogy blokkolja Ukrajna euroatlanti közeledését, attól sem riadva vissza, ha ezzel viszont az Oroszországgal szembeni szövetségeseket kereső, Kijevet igen látványosan felkaroló Amerika érdekeit sérti.

És éppen ez a külpolitikai, geopolitikai dimenzió a legmeglepőbb a magyar–ukrán konfliktusban. Az tudniillik, hogy sem a demokráciát mindenhova kérdezés nélkül exportáló Amerika, sem a jogállamiságra az utóbbi időben fölöttébb érzékeny Európai Unió vezetői közül nincs senki, aki szóvá tenné a kisebbségi jogok sérülését, és esetleg jelezné Kijevnek: annak a fajta háborús retorikának, amely az utóbbi időszakban jellemzi magatartását, nincs, nem lehet helye az euroatlanti csatlakozás folyamatában. Mert így adja magát a kérdés: az úgynevezett Nyugat-barát vezetőkkel az élen tényleg nyugat felé tart Ukrajna?