No, akkor most térjünk vissza hétköznapi életünkbe, való világunkba! Kedves ismerősöm kálváriájára. Röpke pár hét leforgása alatt két esztelen történet szereplőjévé vált. Első: be szerettek volna telekkönyveztetni egy területet a nagyapja nevére. Irány a földmérő cég, a cégtől kimennek, felmérik, összeállítják a dokumentációt. Beadják a hivatalba, kiderül, hogy a régi telekkönyvbe kisebb terület van beírva, mint amekkorát felmértek. Kezdik elölről. Hivatal, fizetnek, újra beadják a papírokat, kiállítják a telekkönyvet. De hoppá! Nagypapa két különböző néven szerepel. A személyiben románul, a többi papíron magyarul. Nagypapával és két tanúval mennek a közjegyzőhöz. Mire a két tanú? Hát igazolni, hogy nagypapa egy és ugyanazon személy. Fizetnek megint, vissza a kataszteri hivatalba, új kérelem a telekkönyv kiállítására, amelyet aztán végre-valahára kézhez kapnak. Ez csak ennyi, és csak bemelegítő a következő történethez.

Ismerősöm házat szeretne vásárolni egy közeli kis faluban. A tulajdonosok szerint a papírok rendben, édesanyjuk után négy lány az örökös. Következik a ház energetikai felmérése, kiutaznak összeszedni az adó kifizetéséről szóló bizonylatokat. Nem egy alkalommal ám, többször, merthogy a hivatalban Z.-ka pont nincs ott, és ha Z.-ka nincs ott, megáll az élet. Sokadjára ez is megoldódik, innen irány a közjegyző, ahol is kiderül, hogy a telekkönyvben szerepel két haszonélvező. Hogy kik ők, rejtély, csak annyit tudni róluk, hogy rég meghaltak. Mi a teendő? Megszerezni a halotti bizonyítványokat. Nem találják, átutaznak egy másik faluba, ahová régebb tartoztak, ott sem találják. Az egyik örökös rábukkan egy levélre, amellyel igazolni lehet, hogy a haszonélvezők meghaltak, ki lehet őket törölni a telekkönyvből. Autóba vissza, be a városba a kataszteri hivatalhoz. Hiába, a levél nem elég, kellenek az eredeti halotti bizonyítványok, vagy be lehet perelni őket. A halottakat!!! Ez ötezer lej, és kb. két év, amíg közlik, hogy a két halott tényleg halott. Megszületik a döntés: nincs szellemlények elleni per, nyomoznak tovább a bizonyítványokért. (Idáig követhető? Sebaj, nekem sem sikerült elsőre!) Szóval: vissza a faluba, ahol a megvásárlásra váró kis lak áll. Hosszú kutakodás után találnak valakit, aki emlékszik, mikor születtek a nem létező haszonélvezők, de csak az egyikről tudja, mikor halt meg és hol van eltemetve. Már ez is valami, egy nyomon el lehet indulni. A másikról hátha a pap majd többet tud. Csakhogy most nem fogadja őket, jöjjenek vissza, amikor fogadóórája van! Sebaj, az autó még bírja, az ismerősöm is, én eddig már megfojtottam volna valakit... Visszamennek másnap, és mit ad Isten, megtudják végre, hogy második halottjuk mikor és hol távozott az égiekhez. Autóba be, városba be, ahol kiderül, hogy csak rokon vagy az egyik örökös kérheti ki a rég áhított bizonyítványt. Vissza a faluba, hosszas rábeszélés után örökös néni autóba, városba be, kérelem megírva, de huszonnyolc napba telik, amíg kézhez kapják a papírokat. Huszonnyolc nap – ugyan már, mit számít ezek után? Egy hónap múlva néni után falura, nénivel városba, és: tatatatam... kézben a halotti bizonyítványok! Néni autóval és hálás köszönetekkel hazaszállítva.

Itt a vége, nem mese, és nem tréfa a fele se. Ismerősöm azóta boldog tulajdonosa a kis falusi háznak. És érdekes módon az idegei is rendben vannak. De az a sanda gyanúm, hogy egyelőre nem lesz kedve Beckettet, Ionescót vagy esetleg Mrożeket olvasni. Esetleg valami jó romantikus még szóba jöhet...